Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

lelem élményét, és megismerte közvetlen közelről a kiszolgáltatott, az emberi értékektől, a saját személyiségétől megfosztott létezés minden kin ját, félelmét. Dehát fiatal még, volt ereje és rést nyitott magának. Csodával volt határos megmenekülése? mindegy, megúszta a dolgot, valahogyan kiverekedte magát - ésszel, ravaszsággal, bölcsességgel, a rábeszélés művészetével. És most a hajóra hozták, hogy csináljon valamit a megtört öreggel. Most odalép, és énekelni kezd. Nincs szöveg, csak ennyit "Marina dalolni kezd." Talán a sorsáról énekel valamit, vagy alig hallhatóan dúdol, szavak nélkül, csak az emberi hang varázsos, mágikus hatalmára hagyatkozva. És csoda történik - hányadszor is? A halálba készülő lassan mocorogni kezd. Akkor igazán hatásos ez a jelenet, ha a nézőnek is borsódzani kezd a háta, ha kicsit őt is "feléneklik", feltámasztják. Pericles feleszmél, ellöki magától Marinát, nincs kedve a feltámadáshoz, nincs kedve a visszatéréshez. Túl sok a múlt, és kevés a remény. De hús és vér vagy-e? Véred lüktet? Nem vagy tündérleány? Vagy mozgó báb?... /V. 1. p.404./ Ezután újabb, gondosan komponált sokk éri mindkettőjüket, s részben bennünket is. Apa és leánya egymásra talált. De nem a rokoni kapcsolat az igazán fontos itt: az ember és ember közti, minden negativitáson, minden irracionalitáson túli kapcsolatteremtés lehető sége, a kivételes pillanat jelenik itt meg, a csoda pillanata, minden szentimentalizmus és elérzékenyülés nélkül. Nem fontos az sem, hogy mesébe illő ez a fordulat. Az előző felvonás érték nélküli, csak a szükségszerűség hatalmát hirdető diszharmonikus jelenetei is egyaránt ezt a fordulatot készítették elő, hiszen a mesébe illően