Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)
Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/
mányzót; és Marina tükrében Lysimachus annak jelenik meg ami, buja és kéjsóvár, emberi formájából kivetkezett kannak. Jóember Lysimachus és Kéjsóvár Lysimachus hosszú ideig megfért együtt, most Marina - hiszen mit is tehetne mást - széttépi e kettőt: Ha rangra születtél, mutasd meg itt, Ha pedig adták, igazolhatod, hogy Hogy érdemest ért a kitüntetés. /IV, 6. p.395./ És Lysimachus megretten magától. Önmagáról alkotott kedvenc eszméjét leleplezték, s most döntenie kell: melyik Lysimachus az igazi? Kormányzónk lassan lecsillapodik, legyint", oda az este: "Hogy van? Hadd hallom; bölcselkedj tovább!" És Marina mintha csak magához be szelne, mintha Lysimachus ott sem volna, győzelme tudatában, már elengedve magát, megadja a kegyelemdöfést Lysimachusnak. Az sem árt, ha könnyezik. Én lány vagyok még, bár a durva sors Olyan pajtába juttatott, ahol, ügy látom, drágábbak, mint gyógyszerek, A rút betegségek. - Ó, bár az Ég Ebből a csúf ólból kiváltana, Lennék akár a legszürkébb madár Tiszta levegőben! /IV. 6. p.395./ Lysimachus végképp észre tér. Ismét elvhü Lysimachus beszél Marina hoz. Rájön: itt valami unikumról van szó. Első dolog: helyre kell állítani az önmagáról alkotott képet. S a nagyobb hitel kedvéért megajándékozza Marinát:
