Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

gosodik a szin, szinte bántja a szemet ez a nagy fényesség. Az egész város kint van a kikötőben, búcsúztatják Thaisát és Periclest. Aztán, még Gower szövege közben letompulnak a fények, ismét sötétre vált a szin, és a szinpadi történésnek már a prológus alatt fel kell jutnia a játék egyik csúcspontjára. Gower végszava: "Ezt lássa most a képzelet: / A szin hajó s fedélzeten / Szól viharvert Periclesem. /p« 372./ De mielőtt a harmadik tétel részleteibe bocsátkoznánk, vessünk átfogó pillantást a harmadik, negyedik és ötödik felvonásra. A játék egyre mélyebben hatol az irracionalitás, a lehetetlen világába, az emelkedő-süllyedő szerkezet kilengései egyre meredekebbek, a megpróbáltatások egyre súlyosabbak, a pozitiv fordulatok megtörténtükben is egyre valószínűtlenebbek, a harmónia kilátásai pedig egyre szűkebbek és abszurdabbak lesznek. A színen három erő tombol, iszonyú energiák szabadulnak fel. A bömbölő, üvöltő tenger az alap, s erre épül a két kiszolgáltatott, viharvert lény sorsa. A jelenet félelmetessége abból adódik, hogy e három erő egymással szorosan Összefügg, mégis mindhárom önállósul, saját útját járja. A viharról nincs mit mondani: egyszerűen Van. És mint szükségszerűen létező, öntörvényű erő, minden emberi mozgást maga alá gyűr, letipor. A szülő nő sikitása egybemosódik a tenger üvöltésével. A hajón lévők közül a legkiszolgáltatottabb Thaisa, hiszen szül, és ennek fájdalmát is el kell viselnie. Periclesnek viszont el kell viselnie a vihart, felesége fájdalmait sem vállalhatja át, el kell viselnie a helyzetet, amelybe ő maga sodorta, és el kell viselnie azt is, hogy nem segíthet Thaisának, hogy korábbi tettei eredményére nincs orvosság. És Pericles, a külsőségekben elvesző, felelőtlen, fellegjáró vándor léte egy pillanatra átizzik, tragikus jelleget ölt: Pericles fellázad a világmindenség