Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

Újra bevonul hát az udvar, újra megszólalnak a harsonák. Az öreg királyról rögtön kiderül, leányával szemben nagyonis elfogult: "Velem van leányom is. ... Szépség gyermeke, / A föld gyönyörködtető remeke..." - nyilatkozik róla. Thaisa azonban realistább: "Túlságosan dicsérsz, király-apám, / Sokkal kisebb az én értékem ám." Simonides válasza pontosan rögzíti azt a kényszert, hogy hamis személyazonosságot állítson ki magáról, leányáról, világáról: "Igy van helyén; mert mintha a király, / Kit maga-mására teremt az Ég. / Ékszer fényt)veszt, ha nem törülgetik, / Király tekintélyt, ha nem tisztelik..." /II.2. p. 361./ Minden a kötelező protokoll szerint folyik, a mozdulatok, a szavak, talán még a gondolatok is. Kezdődik a lovagok kötelező tisztelkedése - elvonulnak az udvar előtt. A közeg itt is groteszk. A lovagok ugyanis tökéletesen egyformák, anonim helyzetben állnak, arcuk sem látható, mindegyiken sisak van, levont rostéllyal, csak tollforgó juk, jelszavuk és emblémáik különböztetik meg őket. Lengenek a tollak, fellépnek és lelépnek a lovagok és kísérőik. Mérsékelt taps fogadja őket. A király, hiszen már rossz a szeme, csak bizonytalan körvonalaikat látja. /Nem árt, ha a felvonulás kezdetén szemüveget tesz fel./ Simonides makacsul végigkérdez minden jelentkezőt, minden jelmondatot. Thaisa pedig egy papírlapról olvassa a választ. Az udvar látható unalommal, különösebb élvezet nélkül, kötelességszerűen végzi teendőit. Ők már a fiatalabb évjáratból valók. Minden lovag érkezését dobszó vagy trombita jelzi. Minden páncél fénylik, dárda és pajzs a kisérők kezében. Bejön egy csupa-rozsda-páncélu lovag, egyedül, kisérő nélkül. Az udvar Nagy Halai megjegyzéseket tesznek: "A rozsdás külső azt mutatja, hogy / Inkább ostorhoz, mint dárdához ért." Az udvar népe röhög: végre történik valami. A torna