Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

való volt. "Második halász: Ejnye, hogy a rosseb egye meg, most már nagy nehezen kijött és rozsdás páncéllá változott." És undorral félrelöki az algáktól boritott rozsdás páncélt. A reménytvesztett , halálba készülő lovag viszont egyszeriben feltámad: visszanyerte a lovagi produkció lehetőségét. És a távolság megnyílik közöttük, mérföld-messze röpiti őket egymástól. A király biztonságért, életért, melegért könyörgött a halászmestereknél, most pedig nyeregbe került, a "távolságot" mint páncélt kapta meg: "Páncél? Hadd nézzem meg barátaim!" Pericles körbe rohangál a szÍnpadon, ujjong. A halászok gyanakodva összenéznek: mi örülnivaló van ezen a rozsdás ócskavason. De Pericles számára ez most maga a megváltás, ölelgeti, csókolgatja a páncélt, magához szőritja. A halászok összébbhúzódnak. Pericles pedig fejére teszi a sisakot, s a monológot már sisakban mondja el: ...barátaim! Köszönöm sors, hogy sok csapás után Valamit adsz, mivel megsegitsz. •. • Köszönöm sors, a bajjal jó is ért; Apai örökségem visszatért. /II.1. p. 359./ A színpadon egy többé-kevésbé meztelen, sisakos ember ugrál egy rozsdás páncél körül, a három halász pedig riadtan figyeli, mi történik. Kedves látvány. "Miről beszélsz uram?" - kérdezi az első halász, kissé megilletődve. Pericles végignéz magán. A pillanat sodrásában talán még arra is képes, hogy a halászok szemével nézze önmagát. Végülis meg kell magyaráznia, hogy amit csinál, teljesen normális, s le kell fordítania tetteit a halászok nyelvére. Helyre