Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

csupán. Létének külső cáfolata a halál, nem egyetlen lehetséges kapu a lét kiteljesítése, a makulátlan lezárás felé, mint mondjuk Hamlet vagy Rómeó és Júlia esetében, nem a lét megkoronázása tehát. Pericles herceg létét a közt szobor koronázta volt meg, a hirnév, a nagyság nyilvánosságnak szánt külső formái. Alig fejezi be Pericles nagyszabásúnak nehezen mondható tirádáját, mikor is tengervíztől émelygő gyomra végképp könnyit magán. Pericles nem hal meg, csak öklendezik, nyöszörög. Ekkor jelenik meg a darab gyakran idézett triásza - a Három Hálása. /A IV. felvonás Három Gonosz szereplőjével szemben ők alkotják az egyensúlyt./ A most következő jelenet a shakespeare-i relativitás-ábrázolás nagyszerű példája. A szinen egy meztelen, csuromviz, vacogó ember, egy király. Nem tudja hol van, s úgy tűnik, léte partjaira ért. S vele szemben három ázott, de otthon-lévő, biztonságosan mozgó mesterember, önmagukkal, világukkal már-már problémátlan azonosságban élnek ezek az emberek, mig Pericles az Önmagától távollevés állapotában van, fizikai létében is veszélyeztetve. A létbizonyosság tárgyilagos, naiv-kegyetlen attitűdje az egyik oldalon, s velük szemben lovagunk Nagy-Ember ködképei. Világpólusok ezek, feltételezik egymást, tagadják egymást, ám egymás számára lényegében ismeretlenek. A halászok munkálkodnak. A vihar összecsomózta hálójukat, azt próbálják használhatóvá tenni. Közben elmélkednek, eszmét cserélnek. Miről is? A szegény ember örök témájáról, a mesterségről, a nagyurak gonoszságáról és a távoli nagyvilág állásáról. Harmadik halász: ...Gazdám, csudálom, hogy tudnak a halak meglenni a tengerben.