Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

oda támolyog, öklendezik s reszketve szólítja a zord hatalmasságo kat: Enyhüljetek haragvó csillagok! Gondoljátok meg villám, szél, eső, Halandó nem száll szembe véletek, S hódolni tud csak gyarló testem is. Szirtre lökött a hab. Mennyit sodort! Jaj, csak azért hagyta meg életem, Hogy gondolkozzam gyászos végemen. Roppant erők, érjétek be vele, Hogy egy királyt igy kifosztottatok. A hullámsir kilökte rone sait, Csak egyre vágy: békén haljon meg itt. /II.1. p. 356./ Nem tévedés, Periclest látjuk, a nép kedvencét, akiről köztéri szobor készült. Az átmenet talán túlságosan gyors, hiszen alig telt el két perc Gower bevezetője óta. A darabra éppen ezek a hirtelen átmenetek a jellemzők. Pericles itt majdhogynem féregszerü. A tengerrel szemben az emberi nagyság végül is érvénytelen, lovagunkról lefoszlott a nagyság máza, és monológjában éppen ez a kiszolgáltatott, kifosztott létállapot groteszk tragikum szólal meg. A halál itt nem kiküzdött halál, nem a megharcolt harc végkifejlete, hanem az elszenvedett lét utolsó buggyanása csupán, két Öklendezés között. A halál szólitása ezért semmiképpen sem tragikus, sokkal inkább tragikomikus. Pericles, éppen mert ismerjük előéletét is, megrendítő, sajnálatra méltó, de szó sem lehet a Felemelő Halál lehetőségéről. Esztétikai oldalról nézve, hősi élet és hősi halál a drámában - ha tragédiáról van szó - egymást feltételező entitások. Pericles halálvágya nem-tragikus létének szerves folytatása, "gyászos vég"