Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

rad nekik a helytartói falatokból. Gower kapcsán megemlítettük, a Pericles értelmezhető hir és emberi valóság ellentmondásos viszonyában is. Ez a jelenet, Cleon lamentálása ebben az esetben sajtótájékoztató-formában volna elképzelhető. Cleon figyelmezteti a környező kis államok képviselőit, őket is elérheti Tarsus végzete: Bár a városok, melyek oly buján Üritgetik' bőségük serlegét, Jóban tobzódva hallanák jajunk: Tarsus sorsa sújthatja őket is. /1.4. p. 353./ Nos, ebbe a városba érkezik Pericles lovag, hajóin gabonát szállit, s megmenti a város népét az éhhaláltól. Ennek fejében Antiochus elől oltalmat kér Cleontól. A város befogadja, s Pericles kiélvezheti adakozó lovagi gesztusait. És ezzel át is léptünk a második felvonásba. A Pericles talán itt közeledik legegyértelműbben a lovagvilág, a lovagi éthosz felé. Ne feledjük, hogy a darab 1605-1608 között született. 1606-ban jelent meg a nagy kortárs, Cervantes müve: a Don Quijote. Lehetséges-e, hogy amit Cervantes oly kegyetlen tárgyilagossággal leplez le, nevezetesen a lovagi világlátás, életmód lehetetlenné válását, azt Shakespeare pozitiv értelemben használja fel? Vagy élesebben megfogalmazva, lehetséges—e ma olyan korszerű Perieleselőadás. melyben a lovagkor értékeit őszinte megbecsülés övezhetné? Ugy vélem, aligha. A darabon belül is nagy súlyt kap a kritika, a gúny, az irónia látásmódja, ezek leplezik és szemlélhető távolságba helyezik az esetlegesen felmerülő nosztalgiákat. Röviden előlegeznénk a felvonás eseményeit. Pericles viharba kerül, de megmenekül'. Halászok kifogják páncélját, elindulhat a lova-