Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

Pericles színpadi megjelenítésének igy éppen a teatralitást, a nagy, látványos gesztusok mögött megbúvó ürességet kell előtérbe helyeznie. A már elemzett első jelenetben, de a másodikban is, egyértelmű Pericles jellemének ellentmondásossága. Tyrusban már hire futott: az ismeretlen helyre távozott király ismét itthon van, megkerült. A város polgárai szinte elözönlik a hercegi várószobát, hogy orvoslásra váró ügyeikkel elébe járuljanak. Pericles tehát belép a szinpadra, a kérelmezők, kihallgatáskérők felpattannak, Pericles pedig mély meghajlások és mosolyok közepette szolgái fedezete mellett utat tör, s eltűnik a zárt ajtók mögött, de még megkönynyebbülten kiszól: "Ne zavarjon senkii" S az elhangzó monológ a sarokba szoritott Pericles király monológja. Most nagy bajban van, és nemcsak magát sodorta bajba, hanem alattvalói is ráfizethetnek, hiszen Antiochus, hogy bűneit leplezze, bármelyik percben országára törhet. Ez a passzus, az államférfiúi bölcsesség nevezetes helyeként is olvasható, inkább azonban arról van itt szó, hogy hősünk ideológiát keres, gyávaságát hogyan leplezhetné, hogyan szelelhetne el hirének csorbitása nélkül. A bátorság meghökkenésbe fut, S a nép, mely nem sértett senkit, lakol. A gond értük, s nem magamért /hisz én Több nem vagyok, a fák csúcslombja csak, Mely védi törzsét, ahonnan kinőtt/ Hervasztja testen e

% és lelkemet S bünteti már, kit ő büntetne meg. /1.2. p. $47./