Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

meghasadt világ lenyomatát. E darabban jószerével senki nem azonos önmagával. Mindenki-más. Antiochus nem apa, és leánya nem leánya, szeretői egymásnak, ön- s mint láttuk - közveszélyes szerelemben. Pericles - Tyrus hercege volna, de mégsem az, nem a város bölcs vezetője. Vándor ő, csatangoló, sodródó alak. S Thaisa, Pericles felesége? Ő meghal, szülés közben, a tengeren. De aztán feltámasztják. simachus a városi bordélyház szorgalmas látogatója, de azért értesit bennünket, ne gondoljuk, hogy romlott sziwel jott ide, hiszen alapjában véve jó ember ő. Mégis melyikük hát az igazi? Az, akinek mutatják magukat, vagy az, akit éppen elrejteni igyekeznek? Ebből adódik, hogy a szereplők jellemzése lényegében epikus /utaltunk már az életmenet dramaturgiai funkciójára/. Ez az életfolyamat alapvető menetében "tragikum alatti", de a főszereplők esetében nagy tragikus vagy pszeudo-tragikus pillanatok szakit jak meg. A tragikum itt nem a nagy-formátumú reneszánsz ember sorssal szembeni ellenállásából, elbukásából adódik, hanem, mondhatnánk, a mindennapi életben honos tragikum-formák jelennek meg, a halál és feltámadás Ígéretének pólusai között. A darab menete újra és újra ismétli ezt a hullámzást, s ez a leszűkített mozgástérből kivezető egyetlen út. Az egyetlen, de ez is szükségképpen vezet vissza a leszűkített mozgástérbe. A szereplők önállósága itt kérdéses, légüres tér amőbái ők, hősiességükben is komikus lények. Sorsukat csak szándékuk szerint igazgathatják, s legjobb esetben is csak valamiféle rés, a lét kiskapui menthetik meg őket a végleges összeomlástól. A Pericles szereplői előtt végül megnyílik ez a kiskapu, de ennek lényegében nincs köze az emberi kiteljesedés vízióihoz, legfeljebb a nosztalgiák szintjén. A szereplők sorsának értelmezéséhez Karátson Gábor kiváló Grünewald elemzéséből idézek: "Végül minden elrendeződik valamilyen