Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 1. (Budapest, 1978)

Király Zsuzsanna: Drámai groteszk

Mariska: De jól tetted édes jó Lajosom. Te mindig tudod, mit, hogy kell csinálni ... /Rövid csönd. Rémülten/ Fiam! Fiam! Egyetlen, kicsi kis fiam! Függöny"^ A tragikus tett /az őrnagy meggyilkolása/ nem a szemünk előtt játszódik le. Meghökkentő, a gyilkossághoz "nem illő" formában veszünk róla tudomást: "Mariska: Háromba vágtad, édes jó Lajosom?" A "katharzis", amelyet azért kellene éreznünk, mert egy pusztulásra méltó ember valóban elpusztult, az első pillanatban nevetés formájában jelentkezik. Az értelmi ellenőrzés azonban szinte ugyanabban a pillanatban megszünteti ezt a nevetést, és a pillanatnyi megkönnyebbülést - amelyet a megoldás, de nem a feloldás váltott ki belőlünk - nyomasztó érzés váltja fel. Próbjáljuk megmutatni, hogy mi lehet az oka ennek a felemás hatásnak. Az őrnagy meggyilkolása által bekövetkezett egyszeres tragikum mellé egy másik is fölzárkózik: Tót tragédiája, aki első pillantásra ugyanolyan értelmetlenül ölt, mint amilyen értelmetlenül viselte el az előzőekben az őrnagy nyomasztó jelenlétét. E kettős tragikumnak azonban egyik komponense sem "tiszta" tragikum. Az őrnagy halálának oka nem tartozik még a tágabb értelemben vett tragikus hibák közé sem; annál inkább nem, mivel figurája tulhajtottabb, kiélezettebb annál, hogysem egy valóságbeli jelenség vagy figura egyszeres művészi-adekvát formájának tekinthessük. A figura első pillantásra nem lép fel a valószerűség, az elhihetőség igényével: több ennél. Első szinten fikció csupán, a valóságban található jelenségrendszernek, és az ehhez kapcsolódó sajátos emberi magatartásformának a megszokottnál magasabb fokú absztrakciója. Ennek az absztrakciónak azonban sajátos, immár nem a valóságnak, hanem a műnek megfelelő - tehát a fikciót hitelesítő - különös logikai rendszere van. Ez adja meg egy felsőbb szinten a figura művészi valószínűségét, elhihetőségét. Az őrnagyot, aki látszólag az egész darab folyamán nem talált ellenálló közeget, és ezáltal akciói mintegy légüres térben, ok és cél nélkül folytak le, véletlenül és váratlanul kedvenc eszközével, a papirvágó géppel gyilkolja meg Tót. A fik'ciószerüség, az ok és cél nélküli akciók olyanfajta sort alkotnak, amelynek végén nem az akció, a gyilkosság a váratlan, hanem az eszköz, amellyel végrehajtják. Ez a súlyponteltolódás a drámai szerkezet alapvetően más minőségéből fakad. Az előzőekben hasz-