Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 1. (Budapest, 1978)
Kerényi Ferenc: Az operaháború
lumot akarok látni."3 De a naplót vezető szinigazgató hasonló igényt tapasztal egy évvel korábban Dunapata;) parasztjai között, utóbb pedig Nagykanizsa kézművesei részéről. A szinpadi látvány és a zene megvalósításának azonban a vándorszínészet hetente, sőt naponta változó körülményei, gyarló tárgyi és személyi feltételei állandósuló gátat szabtak. A szinészek életkor, alkat és tehetség szabta rangsorolása ujabb követelményekkel bővült: az énekhang természetes adományával és a zenei alapismeretekkel. Déryné házasságának csődje után sem tagadja meg elismerését a szinházi zenekarban sok hangszeren foglalkoztatható, jó baritonhanggal rendelkező férjétől, és közkedvelt a színésznek bizony merev Pály Elek tenorista, aki olykor a zenekart énekével irányitja; "...el kellett feletkezni a játékba viselt személyemről, és mintegy szemmel, vagy valami jellel kellett figyelmetessé tenni a bámuló, és magát elfelejtő Muzsikust következendő magány hangra, vagy /.../ addig kellett nyújtanom az éneket, mig szememmel meg nem győződtem arról, hogy 7 már azok, kiknek lapjokat fordítani kellett, megcselekedték." A magyar szinészek második nemzedékének tagjai, akik pályájukat a századelőn vagy az 181o-es években kezdik, naturalisták: kollégiumi énekkar alapozza, egy-egy főúri alkalmazásban álló zenetanító vagy szinházi karmester fejlesztgeti bennük a mesterség elemeit. Még Déryné is, aki társai között a legképzettebbnek számit, megütközve figyeli az erdélyi gubernátor feleségének estélyen az 182o-as években az Itáliát megjárt gr. Bethlen Domonkos Figaró-áriáját Rossini A sevillai borbély c. operájából. A buffo-stilust elsajátított műkedvelő igy sajnálkozik: "Gyönyörű hang! Be kár, istenem, mi kár!... Azok /ti. az olaszok/ élénkek. Mind csupa tüz." Déryné válasza azé az énekes szinészé, aki az érzelemkifejezés próza-drámai gyakorlatával közelit énekesjátéki feladatához: "Én az ilyen modorban való éneklést soha se tudnám magamnak elsajátítani, mert nem egyeznék meg az én természetemmel. Én csak természetem szerint indulok s érzésem után fejezem ki magamat." Az egész nemzedéket hasonlóképpen jellemzi Szigligeti Ede, aki még q együtt léphetett fel velük a budai Várszínház szinpadán. Az opera valóban énekes játékként került szinre, homogén zenei anyagát kihagyások bontották meg, betétdalok tarkitották, recitativo helyett próza-dialógus vitte tovább a cselekményt. 10 A magyar operajátszás első fellendülő korszakait azokban a
