Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)

Hivatásos népi mulattatók. - Népies irodalom és népi színjáték

figyelhetjük meg, melyben a közbeeső állomást a népies vándorszinpadok jelzik. Mindkét cselekmény alapját népmonda képezi, majd a dramatizált reneszánsz és kora barokk változatok a vándorkomédiások, bábjátékosok műsorába kerülnek, s innen jutnak vissza ismét a "magas irodalomba". Goethe, Goldoni, Puskin, Mozart müveit a XVII-XVIII. századi vándortársulatok Don Juan- és Faust-előadásai készitik elő, melyek az alaptémát a népi izlés szerint formálják újra, meg újra át, de mindig megőriz nek annyit belőle, hogy alapgondolatuk sallangjaitől megtisztítva a maga tisztaságában ragyoghat újra fel a megújult nemzeti színpadokon. - Nem lenne teljes a népi előadásokról szóló beszámoló, ha nem emlitenénk itt a mesemondókat. Hivatásos mesemondókkal a mai Európában már csak a Balkánon találkozunk. A török meddah egy kihalófélben levő, régen azonban más európai országokban is virágzó, mesterség utolsó képviselője. A meddah az ünnepek alatt a kávéházakban lépett fel. Hallgatói körben ültek padokon, úgyszólván szinházat alkottak. Még "páholy" is volt, két szék a padok előtt, ahol az előkelők foglaltak helyet. E meddahok a szó, a gesztikuláció ragyogó mesterei voltak. Különös érzékük volt a tájszólás pontos reprodukálására, a különböző mesterségek és foglalkozási ágak sajátos kifejezésmódjának és gesztusainak rögzítésére. Repertoárjukban tündérmese, kalandregény, mindenféle prózai elbeszélés, helyzetképek szerepeltek. Az egyik hires meddah műsorának leghíresebb száma a hídon zajló élet megelevenitése volt. Szavai nyomán szinte megjelent a hidon átvonuló tömeg, a vámszedők, az árusok, az ország különböző tájairól összeverődött vándorok. A dramatikus szinszerü előadásmód különben a nem hivatásos falusi mesemondók legjavát is jellemzi. A mesemondás dramaturgiájával az utóbbi időben igen sokat foglalkoztak. Sándor István az Ethnographiá

ban 1964-ben megjelent tanulmányában idézi az ide vágó kísérleteket. Már a harmincas években Ortutay Gyula is felhívta a figyelmet egyik kitűnő mesemondója dramatikus előadásmódjára. A mesemondó mozdulatait, előadásmódját ma már nemcsak fényképeken, hanem hangosfilmen rögzítik a kutatók. Az osztrák Haiding, a cseh Satke éppúgy, mint Sándor István, érdekes fényképeiről szinte eltalálhatjuk szöveg nélkül is, miről beszél a mesemondó. Sándor István megkülönböztet akusztikus-stiláris tipusu mesemondást, vizuális tipusu mesemondást és motorikus előadó tipust. Az első tipusu mesélő a szöveg stilárisan szép tolmácsolását te kinti fő feladatának, s előadását csak önkéntelen arcjátékkal színezi. A második típusnál a mimikus elemek különösen kidomborodnak, a gesztusok is bizonyos szerephez jutnak, mert a vizuális tipus látja és láttatni óhajtja a mese történéseit. Végül a motorikus előadói tipus belehelyezkedik a mese hőseinek helyzetébe, együtt cselekszik, együtt mozog velük. A mimika gazdag és változatos és a mese előadása itt kerül legközelebb a drámáéhoz.