Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)

Hivatásos népi mulattatók. - Népies irodalom és népi színjáték

Sándor részletezi a mesemondó geszturájának problémáját is. Legnagyobb szerepet a mesemondó keze, fó'leg ujjai játszanak, de egész testtartása szemléltetheti a mondanivaló tónusát. Sándor István itt is különböző funkciókat igyekszik megkülönböztetni. Pl.: 1. Utánzó vagy ábrázoló, cselekvéseket vagy folyamatokat szemléltető' mozdulatokat. 2. Szimbolikus mozdulatokat, melyek állapotokra, érzésekre utalnak. Felfedez továbbá asszociatív mozdulatokat is, melyek a közönséget kapcsolják be a mesei cselekmény menetébe stb. A történeti kutatás szempontjából igen lényeges a nem európai népek mesemondásának összehasonlitő vizsgálata, hiszen a tengeren tuli népeknél a mesemondásnak olyanfajta élő gyakorlatát találjuk, amely az eu rópai kultúrából már kiveszett, illetve a régi tradiciónak csak egy-két képviselőjét találjuk már meg. Melville Jacobs pl. egy észak-amerikai indián csoport folklórjáról szőlő könyvében az egész mesemondást színházi előadáshoz hasonlítja. A klakamas indiánok számára e mitikus történetek ugy tekinthetők, mint drámai szüzsék speciálisan stilizált összegezésé, melyben a részleteket nem is adják elő, hanem ezeket a nézők fantáziájukban kiegészítik. Jacobs e történeteket nem is elbeszéléseknek, meséknek vagy mítoszoknak nevezi, hanem a színi terminológiával egy, vagy több felvonásos komédia nak, illetőleg tragédiának, mert megfigyelése szerint ezek az európai megfelelőik, nem pedig a mesék vagy mondák. Az egyszemélyes úgynevezett monodráma megjelenése nemcsak a mesemondásban figyelhető meg. A vásári kikiáltók, képmutogatők egyszemélyben szintén képesek a nézők elé dramatizált történetet varázsolni. Lényegében hasonló szerepet tölt be az árny-és bábjátékos is,aki énjének különféle alakzatokat tud adni babái segítségével. A hivatásos és félhivatásos előadóművészek között említsük meg végül a hősi énekek éneklőit, a "regösöket". Az eurázsiai nemzetségi-törzsi társadalmak fejlett fokán mindenütt ott találjuk az énekmondókat, akiknek feladata a hősi énekek éneklése. Míg a hivatásos szinésztársulatok, együttesek kialakulásának előfeltétele a letelepedett városi élet, a kalandozó, vándorló, hadakozó és nomadizáló népek művészi igényeit ezeket az énekesek elégitik ki, fő műfajuk a hősepi ka, melynek kialakitói és fenntartói. Az európai hősi epika általában a nemzetségi-törzsi társadalom fejlett fokán, az osztálytársadalomba való átmenet határán éri el legfőbb virágzását. A Balkánon azonban, a törökök által megszállt népeknél, délszlávoknál, albánoknál az újkorban (különleges történeti feltételek között) másodlagos hősi epika alakult ki. Előadóikat, a guzlárokat, egy kiváló kutató korunk homéroszainak nevezte. Ok egy nagy európai tradiciő kihalófélben levő ágának utolsó képviselői. Nemcsak művészi előadásmódjukkal, ragyogó emlékezőtehetségükkel döbbentik meg a hallgatót, hanem utolérhetetlen