Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)

Hivatásos népi mulattatók. - Népies irodalom és népi színjáték

A XVIII-XIX. századtól kezdve a vándorszínészek társadalmi szerepe is változik. Miután a legtöbb európai országban megindul az állandó városi, hivatásos szinjátszás, a vándorló vásári komédia a falu és a városi proletariátus szórakoztatására szoritkozik, előadásának nivója csökken, hiszen a rangosabb társulatok letelepedett szülészekké válnak, s csak a leggyengébb csoportok maradnak vándor népi mulattatók. Minthogy azonban a társadalmi ranglétra legalján álló közönség anyagi eszközei csekélyek, a nagy barokk társulatok ismét kis csoportokra bomlanak, és gyakran csalá di konszernekké változnak. Hogy anyagi helyzetükön javitsanak, e kicsi komédiás csoportok szívesen dolgoztak különféle szemléltető eszközökkel. A bábjátékos és árnyjátékos az élő társulatot bábuival, sziluettjeivel pótolta. Máskor állatok, medvék, kecskék, kutyák egészítették ki a társulatot. E csoportba tartoznak a képmutogatók is, akik nagy, képes táblára mutogatva mondották, illetőleg énekelték el balladáikat, históriáikat, hirverseiket. Az orosz rajosnyikok apró ládával jártak, melynek elülső oldalán nagyító üveg volt. A ládán belül egyik; orsóról a másikra tekeredett egy hosszú szalag, melyen házilag készült képek voltak láthatók. A néző benézett a nagyitóüvegen, a képmutogatő pedig tovább pergette képeit és mindegyikhez szöveget is mondott. A képek jellege változott, de a nagyvárosokat: Párizst, Londont, Rómát ábrázoló képek és a róluk szóló versikék hosszú ideig népszerűek voltak. E vásári komédiások gyakran ügyes alakoskodók is voltak,akik éppúgy, mint középkori elődjeik kitűnően tudták hangjukat változtatni és néhány egyszerű kellék és jelmezelem segítségével egymagukban egész társulatot pótoltak. Módszereiket megőrizték korunk nagy komédiásai, bohócai is. E hivatásos és félhivatásos népi komédiások - különösen az intézmény barokk virágzása alatt - számos tárgyat közvetítettek népköltészet és irodalom között. A késő középkor népmondái, a középkori lovagregények és prózai ponyvaváltozataik, az ismert szerzőjü vagy névtelen széphistóriák mind megjelentek dramatizált formában a vándorkomédiások müsorá ban. (Ok vitték szét pl. a Shakespeare-drámákat a kontinensen még jóval a hiteles Shakespeare-szövegek helyreállítása előtt.) Közvetítő szerepük tehát kétoldalú: a népköltészet szájhagyományban élő témáit közvetítik az irodalmi dráma felé s az irodalmi tárgyakat és drámákat leviszik a nép küzé. A népi szinpad repertoárjának jelentős része, történelmi, vallásos tárgyú; Genovéva vagy az Ay

mon-sarjak története, a romantikus rablójátékok nemcsak a ponyvanyomtatványok, a népi-olvasmányok hatását mutatják, hanem a vándor komédiások közvetítő szerepét is gyakran felismerhetjük. E közvetitőszerep azonban általában kétoldali, s a népi szinpad gyakran csak azt veszi vissza, ami eredetileg is a nép ajkáról került az irodalomba. Az újkori szinpad két legnépszerűbb és legtöbbször feldolgozott drámai cselekményének - a Faust és a Don Juan témának - történeti fejlődésében is irodalom és népköltészet állandó termékenyítő egymásrahatását