Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)
Előszó helyett
Tárgyuk a kis közösség tagjainak egymás közötti kapcsolata: szerelem, vetélkedés, irigység, féltékenység, kimagasló hőstettek vagy vereségek. Sok népnél szokás volt a temetéskor az elhunyt életének fő mozzanatait nemcsak első személyes epikus formában felidézni, hanem dramatizáltán, megszemélyesitve is szinre hozni. (Itt van a történeti jellegű költészet és szinjátszás egyik gyökere.) A nemzetségi - törzsi szervezetben élő európai népek színjátszása első izben az ókori Görögországban fejlődik át hivatásos színjátszássá. Megjelenése az osztálytársadalomhoz és a városi élethez kapcsolódik, hiszen specializált, kulturális igényt kielégitő intézmények kialakítása és fenntartása megfelelő gazdasági bázis nélkül nem lehetséges. Az ókori görög-római hivatásos városi szinjátszás mellett azonban megmaradnak a paraszti rétegek, illetőleg a rabszolgák szinjátékos szokásai is. Európában ez a folyamat - a közösségi színjátszásnak a hivatásosba való átfejlődése - többször is lejátszódott, ugyanakkor azonban megmaradtak a közösségi-népi formák is, mert az osztálytársadalom viszonyai között a hivatásos szinjátszás nem szólt minden rétegnek és osztálynak, nem fejezte ki az egész közösséget többé és arra sem adott lehetőséget, hogy kulturális eredményeiben mindenki egyformán részesüljön. A római birodalom bukása véget vetett a szervezett hivatásos szinjátszás első európai szakaszának; uj népek lépnek a történelem színpadára, amelyek szintén magukkal hozták közösségi szinjátékos szokásaikat. A kereszténység felvétele után a feudalizmus kialakulásával, főként a régi germán és kelta törzsekből kialakult uj népeknél, uj közösségi szinjátszás jön létre: a középkori misztérium. Ezt is népi színjátszásnak szokták nevezni, holott valójában ez már nem az egész közösség, hanem elsősorban a városi polgárság sajátos műfaja, öntevékeny drámai kifejezési formája, éppúgy mint a városi farsangi játék és a középkori város más szinjátékos ünnepei. Amikor az európai reneszánszban kialakul az újkori európai hivatásos szinjátszás, megkezdődik a népi és nem népi színjátéknak az a fajta elkülönülése, amely napjainkban érte el végső szakaszát. Hogy a népi formák miért maradtak fenn a hivatásos formák kiteljesedése után, arra már az előbbiekben utaltunk, s ez a késői feudalizmus és a korai kapitalizmus korának társadalmi viszonyai ismeretében minden további magyarázat nélkül is kézenfekvő. A népi színjátszásnak ebben a szakaszában a "népi" és "nem népi" szinpad állandó kölcsönhatásban áll. A népi hagyomány termékenyíti a művészi hivatásos színpadot, másrészről a népi színjátszás átvesz az "irodalmi" drámából témákat, kifejezőeszközöket. A hivatásos szinésztársadalom is rétegeződik, egyes csoportjai főként a dolgozó osztályokra számítanak mint nézőkre, így jön létre a hivatásos népi szinpad. Az ipari munkásság újkori története során szintén öntevékeny szini formákat alakit ki magának, hogy azok saját eszméinek és életfelfogásának kifejezői legyenek.