Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)

Bevezetés

jelent, nem is eltérést a darab lényegétől, hanem a darab lényegének kifejezését. Ez pedig a darab kompletté tételét jelenti. A színjátéknak kell mintegy befejeznie, lekerekítenie a darabot. Az igazi művészet nem térhet el ebben sem a szerző iránymutatásától, de kétségtelenül megtalálja és megtalálhatja azokat az eszközöket, melyek egy sajátos paradoxiát oldanak fel: a szerző müvét ugyan a szinpadi játék teszi kompletté, de ennek a tökéletesedésnek és tökéletesítésnek két tényezője van: a darab iránya és a közönség - a szinjáték közönsége. A darabnak a szinjáték közönsége számára kell azt jelentenie, amit jelent. S itt van a szinjáték tulajdonképpeni sajátos feladata. De ez lesz a központi kérdése a következő fejtegetéseinknek is. Természetesen az a tény, hogy abból indulunk ki: a szinjáték nem más, mint az adott drama megjelenítése, s a szinjáték a primitiv idők óta nem képzelhető el a drámai alap nélkül,meghatározza vizsgálódásunkat. Nem egyszerűsíthet jük le bizonyos "recept átadásokra", általános formulákra azt,ami a szinjáték - mint előadóművészét - sajátos területét illeti. Éppen ellenkezőleg első és leglényegesebb gondolatunk az, hogy nem képzelhető el és nem is lehetséges egy, a drámától elvonatkoztatott szinpadi stilus megteremtése. Ebben a tekintetben is helyes Almási Miklós könyvének alapgondolata. /Almási Miklós:

Szinjáték és társadalom

, Szinbázi Tanulmányok. Budapest 1963./, mely szerint a lényegbeli hűség nélkül nem lehetséges szinjáték. Ez azonban éppenséggel nem jelenti azt,hogy a "többihez", az inkompletté tételéhez helyes lenne valamiféle receptet, általános, mindenütt érvényes módszert adni. Éppen ellenkezőleg, minden dráma dramaturgiája az előbbi Jouvetidézet értelmében, megteremti a maga játékkörét, és ennek a játékkörnek a szabadságát,illetve kötöttségeit kell elemezni ahhoz, hogy a szinjáték igazi kérdéseihez, problémáihoz jussunk el. Emellett azonban ismét felvetődik a másik alapvető - 14 -