Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)

Bevezetés

rendező, a szinész alkotó munkája. Itt indul meg az, amit valóban szinpadi játéknak nevezünk. S honnan meritheti a szinpadi játék azokat az elemeket, melyek ezt az inkomplettséget komplettebbé teszik? Honnan jönnek létre azok az elemek, melyek a színjátékhoz tartoznak és melyek nem a dráma iránymutatásával függenek közvetlenül össze? Ezek lesznek a következőkben valóságos kérdéseink. Problémánk tehát nem az, hogy a rendező miképpen hamisíthatja meg a müvet, miképpen interpretálhatja saját világképe,világszemlélete szerint, a szöveg, a dialógusok, a valódi költői mondanivaló ellenére. Erre igazi rendezőnek, igazi szinésznek nincs meg sem a kedve, sem a lehetősége. Nem is az a problémánk, hogy a darabok szerintünk különös értelmezésre várnak. Hiszen elég elolvasni a darabokat s világos lesz például a Lear királ

yból, hogy Lear nem megtört öregemberként adja át a trónját leányainak és vejeinek, hogy nem összetöpörödött aggastyánként lép először a színpadra, hanem éppen ellenkezőleg. Magából a szövegből kiderül minden eddigi helytelen értelmezés és rendezés ellentéte. A szövegből világos, hogy az öreg Lear fékezhetetlen, fiatalos temperamentumú ember, aki élete utolsó éveit még az élvezetnek, a hajtóvadászatoknak, orgiáknak kell,hogy szentelje és akarja is szentelni. Ugyanigy világos, hogy Harpagonnak semmi köze nincsen a modern kapitalizmushoz, hanem olyan uzsorás, aki, mint a tőke özönviz előtti formájának képviselője, nagyszerűen megfér a legretrográdabb elemekkel is. Tehát az első dolog valóban ez: helyesen, hozzátevés nélkül megérteni a darabot, a müvet - bármennyire inkomplett is az. Az inkomplettség nem az alakok körvonalazottságának hiányában áll, a levegősség nem azt jelenti, hogy a darab iránya nem lenne megadva. Azonban a darab irányát követni kell és követni csak úgy lehet, hogy a szinpadi játékban kompletté tesszük azt, ami nem volt teljes. A szinjáték nem a darabhoz viszonyitva, belső ellentmondást - 13 -