Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)

II. A HÉTKÖZNAPI ÉLET DRAMATURGIÁJA: A MEGJELENÍTÉS ESZKÖZEINEK EREDETE - 1. Az érzelmi cselekvés és a cselekvés érzelmei (A feszültség)

kimenetelben és a tragikus vég csalódást kelt benne, reményeinek összeomlását jelenti. Ezzel azonban már el is árultuk, hogy a remény és félelem, mint dramaturgiai kategóriák nem a szinpadon cselekvő hősök vezérlő motivumai, hanem nézőtéri érzelmek. A néző, látva a hős lendületének tehetetlenségi nyomatékát, "félni" kezd, hogy hová vezet ez az ut, és egyúttal reménykedik is egy-egy közbelépő fordulatban. Mig tehát a hétköznapi életben saját tetteink elszabadult következményeit féljük vagy reméljük, addig a szinház ezt az elemi tényt ugy transzponálja, hogy a hős cseleksziK, mi pedig a nézőtéren féljük-reméljük azok következményeit. Persze: a dramaturgia ugy épiti meg a hős útját, hogy a néző "tudja", hogy a bukás elkerülhetetlen, de bizonyos lehetőségeket, kedvező fordulatokat, reménytkeltő utakat újra meg újra megnyit a néző előtt, hogy a remény is működésbe lépjen. Igy van a hétköznapi életben is: egy-egy kudarc közeledését már jó előre tudjuk, de bizonyos végső lehetőségekbe, "

utolsó szalmaszálakb

a" még mindig kapaszkodunk, hátha ez segit. A józan, higgadt mérlegelés megmutatná, hogy ezek a szalmaszálak már nem is lehetőségek, csupán csábitó, álmokat engedélyező lidércfények, mégis a tevékenység hevében, ezekből a jelekből mi a remény légvárait épitjük magunknak. A dramaturgiai "felépítési" elvek innen léptek át a drámába: a cselekmény ritmusában a néző valóságos lehetőségnek veszi ezeket a szalmaszálakat és reményeit megerősíteni véli. Igy születik a drámai hatás egyik alapvető érzelmi kontrapunktja a nézőben: a tudott, tudatosan előre látott kudarc és a remélt jórafordulás belső vitája. Sokféle formája lehet ennek a vitának; néha a remény elboritja a néző agyát, noha lelke legmélyén tudja, hogy már semmi sem segithet, és a végső katasztrófa azért lesz számára végülis megnyugtató, mert ezt, a "lelke legmélyét" érzi igazolva. Máskor a remény csak kisérő

je, meghosszabbítója a tudott, előre látott pusztulásnak: "hátha". Az a dramaturgiailag jól épitett - 54 -