Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)
I. A DRÁMAISÁG PARADOXONJAI
ság élő ellentmondását, a drámai élettény és drámai megjelenítési képesség egységét felbomlasztotta. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez a munkamegosztás csupán a szinházüzem és a dolgozószoba elkülönülését jelenti. Sokkal alapvetőbb válsághoz vezetett annak a kapcsolatnak megromlása, mely a drámairó és közönség között élt. A nagy drámák azokból az életérzésekből, azoknak a konfliktusoknak a letisztításából, tipizálásából születtek, melyek a "publikum" életében nap, mint nap előfordultak, sokezerszeresen lejátszódtak, élesebben, vagy tompábban, de az élet fájó kisérői voltak. Az Ármány és szerele m vagy Osztrovszkij Viha rja nem egy olyan drám a, melyet a dolgozószobában komponáltak és melyet az iró a kor alapvető ellentmondásainak szimbolizálására rajzolt. Nem, az Ármány és szerele m a XIX. század Németországának mindennapos konfliktus a volt: igaz, nem abban a kiélezett formában, ahogyan ezt a schilleri mü bemutatta, hanem ugy, hogy a nemes ur paraszt-polgári szeretőket tartott, és aztán megunva, félredobta őket. A német polgári felvilágosodásnak számos kis, ma már elfelejtett színdarabja foglalkozik ezzel a témával, mert akkor a közéletnek is ez volt az egyik fájdalmas, konfliktussal járó, politikailag kiélezett életténye. S mikor Schiller ebből drámát irt, akkor ezeket a nap, mint nap sokféleképpen lejátszódó tragédiákat foglalta össze, emelte a költői tipizálás szintjére. A drámai megjelenitőképesség, a kiélezés, a fokozás, a hatásosság , tehát a dramaturgiailag vezérelt felépitésmód maga is ebből az élő atmoszférából táplálkozott. A jelenetek egymásutánja, a nemesi és polgári család kontrasztálása stb. a feszültség fokozása nem egy artisztikus magánügy, hanem abból az élő társadalmi feszültségből táplálkozik, amely a kompozíció lehetőségeit is diktálja az irónak. Az életben lezajló, gyakran ki - 36 -
