Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)
I. A DRÁMAISÁG PARADOXONJAI
rülnie. Ez a dramaturgiai módszer a shakespeare-i szinpad konvenciójának következménye volt. (Mig az egyik szereplőcsoport elhagyta a szint, jelezve, hogy másik szin következik, addig egy másik csoport kezdett, egy másik jelenetet - mellékcselekmény-szálat.) De miután ez a felfedezés létrejött, ez az ábrázolási módszer az emberábrázolás uj és mélyebb eszközeként kezdett funkcionálni, függetlenül attól, hogy a továbbiakban Shakespeare szinpadához hasonló volt-e a technikai berendezés, vagy dobozszinházban játszották az előadást. Büchner és Osztrovszkij, Puskin és Brecht ugyanezekkel a jelenetezési elvekkel dolgoznak - anélkül, hogy a technika születésének körülményeivel törődnének. Számukra ezek a dramaturgiai elvek mint művészi, emberábrázolási lehetősége k öröklődtek, és nem mint történelmi korok szinpadi adottságai. Tehát: a dramaturgiai szabályok egy része a mindenkori szinháál-szinpadi fejlődés lehetőségeit foglalja össze, később,miután az emberábrázolás ujabb, mélyebb, a kornak megfelelő lehetőségét is jelentik - önállósulnak a színpadtechnikától és műfaji elvvé változnak. Ez tehát a dramaturgiai szabályok egyik forrása. A másik a közönség mindenkori pszichológiai és társadalomlélektani befolyásolhatósága, kezelhetősége. Abban az időben, amikor a közérdek a magánélet szerves része lehetett, as érdeklődés felkeltésének, a néző befolyásolásának sokkal kevesebb eszköze volt szükséges egy-egy életanyag átélhetővé tételére, mint pl. a polgári átlagélet prózaiságának idején. Hogy a hatáso s jelenet mennyire változtatja értelmét, hogy mennyire egy-egy társadalom élő pszichológiai-etikai, sőt világnézeti légköre szabja meg a hatásosság fokát, tartalmát, arra érdemes Moliére Embergyülöl őjének példáját említeni. Jules Lemaitre irja, hogy ez a ma tragikusnak érzett figura Molilre idején komikus volt: az udvari élet, az akkori közmorál nevetségesnek tartotta félrehuzódását, magányát. Csupán a modern magány-élmény