Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)

VII. A SZÍNPADI LÁTSZAT VALÓSÁGA

ugyanigy át kell alakulnia a nézőben, hogy "mérce" lehessen, hogy mint valóság, tartani tudja a szini látszatot: csupán koncentrált minősógeben, lényeggé süritett formájában tud a néző szemén keresztül a szinen látható történés része lenni. A néző a valóság lényegét kifejező törvényt fedezi fel a szinpadon, noha ezt a lényeget pontosan a darab látszatvilága ébresztette fel tapasztalatainak még öntudatlan anyagából. Ebből következik az is, hogy a néző mindig is tudatában marad, hogy ami előtte látható, az látszat és játék, mert most ezzel együtt látja azt is, ami a darab szövegében, a szinész játékában nincs benne, amit ez a játék ós látszat csak evokál benne: az élet mélyebb öszszefüggéseinek képét. Tehát a nézőt nem szini látszat csalja lépre, mint Schiller hitte - a szini kép csak ürügy arra, hogy önmagával es világával tisztába jöhessen. A hétköznapi életből is ismerjük azt a jelenséget, amikor látszatokat valóságként fogadunk el, anélkül,hogy zavarna bennünket annak tudata, hogy mindez csupán látszat. A képmutatás látszat, mégis, mikor kinos helyzetbe kerülünk, egyszerűen elfogadjuk társaink maszkjat, melylyel udvariasan azt mutatják, hogy semmit sem vettek észre. A beteg, noha sejti betegségének súlyosságát, elhiszi az orvos könnyed vigasztalását és megnyugszik. Vagyis: amig az ember érdekel

t a látszat elfogadásában, addig valóságként kezeli, elhiteti magával igazságát, vagy egyszerűen nem is veszi észre hamisságát. (A szerelem vak, mondják, de itt is csupán öntudatlan önmeggyőzés folyik, mely nem engedi észrevenni a kedves esetleg gonosz tulajdonságait, elhidegülésót stb.) A szinház ezt a hétköznapi jelenséget használja ki: a nézőt érdekeltté teszi abba

n, hogy elhigyje a szini látszatot, hogy valóságnak vegye azt, amit lát. Ez is összefügg a fentebb elmondottakkal. Az első cselfogás, hogy egy másik világ- 195 -