Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

IV. Sejtelmek az új szintézisről

IV. SEJTELMEK AZ UJ SZINTÉZISRŐL Tanulmányunk záró fejezetét beismeréssel kell kezdedünk: a végső következtetések levonásakor kénytelenek leszünk bizonyos fokig ugyanúgy jóslásokba, posztulátumok megállapításába bocsátkozni, mint azok a szerzők, akikről az első fejezetben esett szó. Mentségünk csak az lehet, mint amazoké: mivel a már elkészült drámákban a szintézisnek egyelőre csak egyes elemei lelhetők fel, ez a homályosság elkerülhetetlen. A vállalkozás létjogosultságát pedig az a remény indokolja, hogy a szintézisnek legalább az irányát, legalább egyes vonásait reálisan, a mai müvek és kísérletek lényeges tendenciáinak alapján sikerülhet körvonalaznunk. Ugyanakkor előre kell bocsátanunk azt is, hogy az összefoglalás áttekinthetőségének érdekében bizonyos ismétléseket és summázásokat elkerülhetetlennek érzünk. Világszerte rengeteg elvi cikk, tanulmány és könyv foglalkozik ma a korszerű művészet és ezen belül a korszerű dráma mibenlétével, ám az elmélet igen sokszor szakad el mind a művészi gyakorlattól, mind a fogyasztók nyomatékosan kifejezett igényeitől. A dráma terén ez a helyzet különösen kiélezett, A színházi közönség világszerte részben a klasszikusoknak, elsősorban Shakespeare-nek tapsol, részben a hagyományos értelmű drámaiságot őrző müveknek. (Az utóbbi kategóriában aztán, mint erről már szó esett, egyaránt megtalálhatók azok a müvek, amelyek a drámaiság belső lényegét, a társadalom mozgásának dialektikus tükrözését képviselik s azok, amelyek a drámaiságnak csak külső