Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

I. A drámai forma a viták kereszttüzében

konkrét probléma előtt, alappal vagy alap nélkül ugy érzi, hogy a gyakorlat ellentmond elveinek és aligha van rá mód, hogy az észlelt jelenségek alapján megszerkessze különös és általános harmonikus szintézisét. A Goldoni emlékirataiból vett példa csupán egyetlen, különösen markáns eset a számtalan közül, amelyre a mult művészeinek gyakorlatából és elméleti megnyilatkozásaiból hivatkozhatnánk; a XIX. század második felétől kezdve az ilyen példák minden esetre egyre ritkábbak a egyre kevésbé meggyőzőek lesznek. (Más töltetű, de jellegében hasonló biztonság, s olyan biztonság, amelynek értékéről hasonlóképpen egy életmű szavatol, századunk drámairól közül legfeljebb Bertolt Brecht és, kisebb mértékben, Bemard Shaw elméleti megnyilatkozásaiban található.) És Goldoni esetében nyilvánvalóan ez a tökéletesen kerek, mindent magába fogadó világkép volt a záloga az életmű tartalmiformai egységének is. Életmüve, értékbeli-érettségi ingadozásokon tul, lezárt egységet alkot, mind tartalmi-világnézeti, mind formai-stlláris szempontból; hűséges tolmácsolója volt a korabeli olasz polgárság szemléletének és első müvétől kezdve töretlenül haladt előre a commedia dell*arténak irodalmi vígjátékká való átalakítása utján. Csak egyetlen jellemző apróság ismét az emlékiratokból: valamelyik velencei évad végén a szerző a közönség előtt kötelezte magát, hogy a következő szezon során tizenhat uj színdarabot ir, s igéretét hiánytalanul be is tartotta. Vajon melyik XX. századi Író merne ilyen Ígéretet tenni? Ide kívánkozik Dürrenmatt kitűnő meglátása: "Minden nagy színházi korszakot az tett lehetővé, hogy felfedeztek egy bizonyos színházi formát, egy meghatározott szinház! stílust, amelyben és amelynek segítségével darabokat Írtak... Csupán ezzel magyarázható például Lope