Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

II. A zárt formák problémája

Ha azonban festészetet vagy zenét többé-kevésbé lehet is közönség nélkül csinálni, szinházat nem lehetj és noha erős fenntartásokkal kell fogadni az ismert színházi jelszót, hogy tudniillik "mindig a közönségnek van igaza", végre meg kell vizsgálni, hogy valóban mindig plüssdivány-e a plüssdivány. Más szóval: a közönséggel való kapcsolatot rendkívül dialektikusan kell értelmezni. Pusztán azért, mert a bulvárdarabok híveiből könnyebben nevelődnek hivei Arthur Millernek vagy Sartre-nak,mint az avantgárdnak, még nem Írhatunk egyenlőségjelet Agatha Christie vagy Norman Krasna és Miller vagy Sartre közé.A közönséggel való vitát ugy kell lebonyolítani,hogy megvizsgáljuk: miért szeretik kortársaink, a XX. századnak, az atomkorszaknak, a szocializmus győzelme időszakának emberei azt, amit szeretnek, és mi az, amit spontán igényeikből a további fejlődés számára hasznosíthatunk. A mai dramaturgiai fejtegetések előszeretettel azonosítják a "jól megcsinált" és a "hagyományos" vagy "ibseni" drámát. Kétségtelen, hogy az utókor, a maga nagyobb távlatából, jobban fel tudja ismerni egy-egy korszak alkotásaiban a rokonvonásokat, mégis érdemes felhívni a figyelmet először is arra, hogy Ibsent életében éppen az ellentét miatt ünnepelték. Shaw, aki pályája elején Ibsen tanítványának vallotta magát, 1909-ben szenvedélyesen kárhoztatta a kritikusokat, amiért túlságosan hozzászoktak a jól megcsinált dráma olcsó sablonjaihoz: "Ezért tagadják meg minden nemzet kritikusai, hogy az olyan nagy, eredeti drámaírókat, mint Ibsen és Brieux, igazi drámaíróknak, vagy drámáikat igazi drámáknak ismerjék el. Egyetlen elsőrendű iró sem szorul rá jobban a formulára, mint egy egészséges ember a mankóra,.."^* W. B. Yeats pedig ugyanebben az időben igy vélekedett: "...Ebben a * G. B. Shaw: How to Write a Popular Play. Playwrigths on Playwriting, 54. o.