Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

II. A zárt formák problémája

lettébb megfelelnek éppen ennek a konzervativizmusnak, s igy például a magyar színházlátogatók egy tekintélyes részében is meglevő kispolgári kényelmességnek. Épp a legutóbbi évek sajátos jelensége az abszurd drámák iránti közönségérdeklődés megcsappanása; de hasonló érdektelenségbe ütköznek a főképp Franciaországban működő haladó avantgárd (Gatti, Cousin, Parent stb.) müvei is, amelyek túlságosan problémátlannak érzik a maguk pozitív mondanivalóját és ezért azt bizarr, sokszor öncélú és drámaiatlan formai újításokkal fűszerezik. Ami a közelmúlt termését illettí az izmusok korszakából való szerzők müveinek felujitása iránt is kevés az érdeklődés; Maeterlincket, Strindberget, Wedekindet, Pirandellót, Tollert, Kaisert vagy az expresszionista O'Neillt stb. világszerte igen keveset játsszák. Ha most a klasszikusoktól pillanatnyilag eltekintünk, a népszerűség listavezetői világviszonylatban (s bizony, Magyarországon is) a bulvárszerzők, és velük párhuzamosan azok az irók, akik többé vagy kevésbé viszonylag "konzervatív" formákkal dolgoznak (Miller, Williams, Garcta Lorca, Frisch, Sartre, Osborne stb.). A két csoport között jóval több technikai hasonlatosság van, mint amennyi bármelyiküket a formabontókhoz, az avantgárdhoz füzl; igy aztán az esztétika hajlamos rá, hogy népszerűségüknek ezeket a kétségkívül közös gyökereit azonositsa a két csoporthoz tartozó müvek értékével. Ezért mondja gúnyosan Erich Franzen: "Az erőtér, amelyben a mai ember áll, immár csak absztrakt képként fogható fel. A természetes környezetet technikailag megkonstruált környezettel helyettesitettük. Ezt igen pontosan tudják az absztrakt festők, a díszlettervezők és a zenészek - de a közönség még nem tudja. A közönség nagy része még minta dig nagyapáink plüssdivány-egzisztenciájában hisz." n 1 Erich Franzen i. m. 142. o.