Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

II. A zárt formák problémája

J./* L I könyvet bocsátottunk a köz rendelkezésére. Ezekből megtanulhatja minden férfi, minden nő és minden fáradhatatlan nagymama... hogyan hozza be vagy vigye ki alakjait anélkül, hogy valamelyikükkel megkérdeztetné: nem jön valaki teniszezni? hogyan lopjon bele egy létfontosságú expozíciós elemet a látszólag ártalmatlan telefonbeszélgetésbe; hogyan engedje le a függönyt a második felvonás után anélkül, hogy a harmadik felvonás csattanóit is elsütötte volna... A mai kezdő tudni fogja, hogyan fűzze egymásba gördülékenyen a jeleneteket; hogyan titkoljon el valamit ugy, hogy ezzel feszültséget keltsen; hogyan rendezzen meg véletlen találkozásokat ugy, hogy véletlennek is hassanak; hogyan utaljon a szük családi körben előforduló mindennapos helyzetek keretén belül mélyebb igazságok2 ra..." Ilyen módon aztán Kerr könnyűszerrel levonhatja a végkövetkeztetést az ibseni forma elavultságáról, hozzátéve, hogy a mult minden jelentős drámai ciklusa kb. hatvan év alatt kiadta erejét, mig a mi ciklusunk bizony már hetvenöt éves. "Kezdetét 1877-ben Ibsen drámájának, A társadalom támaszai

nak megjelenése jelezte... A drámairás megszokott, jóformán vita fölött álló formáját minden lényeges tekintetben ma is az 1877-es nagy reveláció alkotja."^* Kerr müvének azonban van egy alapvető ellentmondása: amikor a mai sivár drámairól termés áttörésének lehetőségeit kutatja, lényegében csupa olyan elemhez nyul vissza,amelyek Ibsennél igenis fellelhetők. Ez az ellentmondás őelőle maga elől csak azért maradhat rejtve, mert Ibsen vivmányait az amerikai drámairási kézikönyvek lapos séma-receptjeivel azonosítja, amelyekből az ibseni dráma igazi és eleven lényegét eleve kivonták. *£• Walter Kerr i. m. 19. és 22. o. I. m. 28-29. o.