Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

II. A zárt formák problémája

drámairól irányzatban találunk: a brechti epikus drámában és az abszurdoknál; nem véletlenül tartja e két irányzatot a drámatörténet ugy számon, mint a XX. század két legújszerűbb, legpolarizáltabb s legsajátosabban jellemző kategóriáját. Á harmónia világkép és művészi ábrázolás között mindkét esetben kétségtelen; más kérdés azonban, hogy ez a harmónia valóban drámai harmónia-e, a műfaj alapvető törvényszerűségeihez hiven születik-e meg, avagy csak sajátos, izgalmas, nagy tehetségű, de nem problémamentes megoldási kísérletet jelent-e a valóság drámai birtokbavételére. Erre a kérdésre e helyütt nem térünk ki; mindenesetre azonban világos, hogy Ibsen azért lehet ma, 1965-ben is állandó hivatkozási alap, mert ő ezt a harmóniát par excellence drámai szemlélettel hozta létre, mert a valósághoz való viszonyának kifejezésére az egyetlen alkalmas műfaj a dráma volt. És ugyanakkor: napjainkban, balról és jobbról egyaránt, egyre koncentráltabban folyik az Ibsen és a zárt formák elleni támadás. Ez a támadás különösen megerősítette hadállásait a II. világháború utáni években. Addig inkább csak a drámairól gyakorlat igyekezett cáfolni az ibseni koncepciót; a dramaturgiai kézikönyvek változatlanul az Ibseni mintát ajánlgatták, hiszen az egyetlen olyan minta volt, amelyet a maga korában általánosan elfogadtak és amelynek külsőleges szabályait tetszetős receptekbe lehetett süriteni. John Howard Lawson politikailag rendkívül haladó szemléletű dramaturgiája - Theory and Technique of Playwriting - például formal részeiben szintén e séma mechanikus átvételének sulykolására szorítkozik, az USA-ban oly divatos egyetemi és egyetemen kívüli drámairól kollégiumok pedig még napjainkban is sok esetben ezt a receptet terjesztik. Ebből a szempontból teljesen helytálló Walter Kerr ironikus kommentárja: "A feladatot rendkívüli módon megkönnyítettük. Egy halom meglehetősen szavahihető drámaÍrási tankönyvet és kézl-