Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

II. A zárt formák problémája

II. A ZÁRT FORMÁK PROBLÉMÁJA A drámai formáról szóló viták középpontjában napjainkban egyre inkább az úgynevezett "zárt" forma elavultságának kérdése áll. Elméleti és gyakorlati oldalról egyaránt felvonulnak a támadók. Az elmélet, az esztétika sikján az ellentábor legfőbb érve, bogy napjaink egyre komplexebb valóságát, a simának és monotonnak tetsző felszín alatt egyre mélyebben lappangó konfliktusokat a "jól megcsinált" darab, illetve annak irodalmi értékű, nagy mesterek kezén kicsiszolt változata immár képtelen kifejezni; a színpadi gyakorlat pedig a Guckkastenbühne, az illúzió- vagy dobozszinpad elleni, egyre sűrűbb támadásokkal huzza ki a talajt a zárt szerkezetű dráma alól, amelynek történelmi fejlődése nyilvánvalóan egybeesett a dobozszinpad kialakulásával. A legtöbbet idézett név ezekben a vitákban nem a francia klasszikusoké, akik a zárt szerkezetet először emelték tökélyre és nem is a Scribe-Dumas-Augler-fóle iskoláé, amely ennek alapján, a polgárság szórakoztatására, illetve érdekeinek védelmére, kiformálta a "jól megcsinált", majd a tézisdrámát, hanem az Ibsené, akinek kezén ez a forma megtelt magasrendű irodalmi és drámai értékkel és aki, a formulát megnemesitve, alkalmassá tette azt a polgári valóság mély és dialektikus ábrázolására. A mai dramaturgiai szóhasználatban az "tbseni" jelző úgyszólván szinonimája a "hagyományos" vagy "zárt" drámai formának és a jelző értéke rendkívül paradox. Egyfelől általában pejoratív éllel használják ós időnként már bizonyításra sem szorulóan a