M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

Akikért mindez történt: a nézők

toztak ahhoz a II. József idejében felnevelkedett, müveit, szabadgondolkodó réteghez, amelyből Kelemenek elitközönsége kikerült. A napóleoni háborúk során gazdagodott a magyar nemesség, gazdagodott Pest-Buda kereskedőtársadalma is. A nemesség azonban még mindig nagy többségében vidéken élt, a főrendek alkalmazkodtak az uj nádorhoz, akinek egyetlen haja szála sem hullott ki a magyar szinészet miatti gondokban, a német polgárság pedig felépíttette magának a nagy Német Szinházat, a Pesther Stadttheatert, mindegy szimbólumaként annak a császárhű dicsőségnek, ami 1812 után a Szent Szövetség szellemében az egész monarchiát áthatotta. 1815-ben a második fővárosi társulat is vándorlásra kényszerült. Ez a művészi szinvonal szempontjából nagy szerencsétlenség volt ugyan, de kétségtelenül megfelelt a közönség társadalmi felépítésének. Ha a magyar szinészet legfőbb pártfogója, a magyar nemesség nem ment fel a számára idegen Pestre, a rászoruló magyar szinészet volt kénytelen Őt megyeszékhelyein, a nagyobb gazdasági csomópontokban, néha-néha falusi kastélyában is felkeresni. Igy alakulnak ki a különféle topográfiai megjelölésű együttesek, a Dunántúli, a Borsodmegyei, a Kolozsvár-Kassai Nemzeti Színjátszó Társaságok. Ezekben az együttesekben tizennyolc kemény év során nagy tehetségek indultak fejlődésnek, de sohasem váltak volna valóban nagy művésszé, ha idejében nem jutnak állandó színpadhoz. A vándorlások csak a puszta lét fenntartását biztosították számukra. Jó tanácsban gyakran nem volt hiányuk: Berzeviczy Vince, Cséky Theodor, a Wesselényiek, Bethlenek, Telekiek a városukban hosszabban állomásozó együtteseket tanitották a maguk módján. A szinész elmélyült munkájára azonban nem nyilt alkalom. Nézzünk végig soraikon: a vándorlást meglett korukig folytató szinészek áthulltak az 1833 óta működő nagyvárosi szinház bírálóinak rostáján. Déryné és Kantomé, Bartha és Tóth István a fő-