M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
Akikért mindez történt: a nézők
városban nem voltak már azok, akik a megyeszékhelyek színpadjain. Az alapos tanulás lehetőségének hiánya, a külföldi példák hiánya, a gondos rendezés hiánya, a megfelelő birálat, a többféle izlés, többféle szemlélet összevetésének hiánya megbosszulta magát. A színművészet intenzitásában vesztett a vándorlással, de nyert extenzitásban. Egyre több vidéki város kapcsolódott bele a magyar vándorszínészek érdekkörébe. Ez az az idő, amikor a falusi neme sur és a kisvárosi kollégium tanára, diák ja forditják a darabokat a náluk fellépő együttesek számára. Kolosy József és Kossuth Lajos mint műfordítók, egyaránt vallást tesznek a mellett, hogy a vidéki nemesség is felnőtt már a nemzeti játékszin jozefinista, polgári gondolatához. Különös szemléletmód volna az, ami 68. ezért mentegetni kivánná őket. De ebben a korban lép a színháztörténeti források közé költészet és irodalom is. A színházi szóróversek utja most színészi pályákkal fonódik össze; már nem azért osztogatják a verseket, hogy a közönség elolvasgassa és jobban memorizálja őket, hanem hogy egy-egy kedvencét ünnepelje velük. A jelenség nem kezdődik azonnal Dérynéhez intézett strófákkal, mint hinnők. Előbb meg kell jármunk a német Parnasszusra vezető rögös utat és Mme Cibulka vagy Mlle Walla dicsőségét elzengenünk. Ne felejtsük el, hogy a húszas évek fordulóján felserdülő ifjúság állandó szinházi élményt csak a Német Színházban nyerhetett! A harmincas években azonban már eljutunk odáig, hogy a magyar színházért folytatott küzdelem és az egy-egy magyar társulat nyújtotta élvezet vérévé válik a fiatal irodalmároknak. Az egész magyar irodalom csak hiányosan érthető meg az egykorú magyar szinház nélkül.^" Aki nem méri fel szinház és irodalom szoros összefüggéseit, már pedig ezt senki sem teheti, ha nem ismeri alaposan a magyar társadalom- és színháztörténetet, nem fog