M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színészi játék rekonstrukciója

Akárcsak a levél-, a memoár-irodalom is szinte holttá nyilváníttatott már, amikor Csathó Kálmán két kötete újból felélénkítette a műfajt. Ha azonban Kassait kritikával kell olvasnunk, fokozottan vonatkozik ez Csathó müveire. Voltaképpen ehhez a műfajhoz kell sorolnunk Basti Lajos és Gábor Miklós munkáit is. Mindkettőjükben megvan az a Dérynénél megcsodált Írói invenció, amellyel saját művészi lényüket fel képesek tárni, de fényükkel nem vonnak mást homályba. A szinpadi produkció, a szinészi alakitás visszatükrözésére elsősorban hivatott műfaj azonban mégis az irodalmi színvonalú színikritika. A szinikritlkának a színháztörténet szempontjából nem az esztétizáló, hanem a leíró színbírálat a becsesebb típusa. A szinház szempontjából is van azonban az esztétizáló bírálatnak létjogosultsága, ha az előadás egyes hibáira, esetleg a rendezés helytelen felfogására mutat rá, és a kifogásoltak módosítása után tökéletesebb előadás jöhet létre. Zömben ilyen típusú kritikákat irt Bajza József és Gyulai Pál. A mi szempontunkból az előadás és az egyes alakitások szemléltetését célzó narratív színbírálatok, pl. Eakodczay /kéziratban levő/, Kosztolányi, Kárpáti Aurél tanulmányai a valóban jelentősek. Ahhoz, hogy valaki ezt a műfajt legyen képes ápolni, nemcsak alapos irodalmi műveltségre és szinházi szakismeretre van szüksége, hanem egy bizonyos képességre is, amit a polgári korszak szinház-szociológusa, Julius Bab evvel a kifejezéssel jelölt meg: tehetséges közönségnek kell lennie. A fogalom ma is helytálló. Hiába ismerjük ugyanis az előadásra kerülő irodalmi műalkotást és annak egész szinpadi történetét alaposan, hiába vagyunk tisztában azokkal a technikai lehetőségekkel, amelyek a rendezőt /esetleg a színészt/ kötik: ha nem tudjuk beleélni magunkat a szinész és a szerep kapcsolatából létrejött szinpadi hangulatba, nem fogjuk tudni megragadni az alakítás lényegét.