M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpad rekonstrukciója

dikcló felidézése. A legvalószínűbb,hogy egyik helyen igy, a másikon ugy kezelték a díszleteket; a Rondella, Kolozsvár, Kassa, Miskolc, Debrecen, a Várszínház és az apró, alkalmi színpadok nyilván a szerint váltogatták gyakorlatukat, amint egy-egy uj szinpadmester, vagy uj szinpadi festő meghatározta. Nagy színházaknál természetesen az az eljárás, hogy a zsinórpadlásról eresztik le a háttérvásznat. Ugyanúgy, mint az előfüggönynél, itt is ellensúlyt, vagy csigarendszert alkalmaznak. Termeknél, alkalmi színpadoknál a diszitőmunkások oldalról, létra segítségével is eligazítják őket. A szinpadi illúziókeltés legfontosabb eszköze tehát a háttér. Háttér a legkisebb társulatnál is több szokott lenni. Előfordul azonban, hogy nincs minden háttérhez kulissza: ez is a kulisszák kisebb jelentőségére mutat. A szinpadi perspektíva megszokott szabályai szerint a játéktér a háttér irányában kulisszapáronként egy lábnyival keskenyedik. A kulisszapárok a rivaldával párhuzamosan állnak /nálunk nem szokták szögben a háttér felé hajlítani őket/; a zárt szinpad, ami voltaképpen azon az ötleten alapul, hogy a kulisszákat merőlegesen állitják és igy fal szerűen húzódnak hátrafelé, a Monarchiában csak az ötvenes évek dereka óta használt. Ekkor a díszletek már természetesen az állandó kőszinházakban megszokott, keretre feszitett vászon dekorációk. A korai idők, főként a vándorlás korának a kulisszái ugyanúgy függönyök, mint a háttér; függönyszárnyak, a szinpad kétoldali deszkavázához erősítve, leereszthetők és felhúzhatók. A színházak életének technikai fejlődését meghatározó együtthatók közül több, mint egy fél évszázadon át a szövegmondás áll az érdeklődés homlokterében. Természetes jelenség olyan nemzeti színjátszásnál, ahol történeti jogok alátámasztását, a "nemzeti karakter" megőrzését, sőt feljavítását várják a nyelvmüveléstől. A szcenikai igény-