M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
A színpadi szövegmondás felidézése
Éppen ebben láthatjuk azonban tekintélyének megingathatatlanságát: ezt a tételt Paulay tőle vette át és a Nemzeti Színházban igy is beszéltek egészen Hevesi Sándor fellépéséig, mindannyian. A sok nehéz, szinpadilag rossz szövegről, ami saját korában még bőven akadt, kifejtette, hogy nyugodtan, precizen kimondva kell beidegeznünk őket, és akkor, gyakorlat folytán, már a gyors ejtés is sikeA valóságban ez nem következett be. Maga Egressy elvként vallotta, hogy "a komoly szinmü, minél ódonabb /antik/ nemű, s minél elvontabb természetű: előadásának menete is annál lassúbb, megfelelőbb nagyszerűségének, és a jelenkortól való távolságának. - Itt a könnyű társalgás helyét az ünnepies nyugalom és méltóság hangja foglalja el. Az antik alakoknak valamint járása, ugy beszéde is lassúbb és kimért ebb..." íme, az 1863-ban megalakuló Szinészeti Tanoda legfőbb normája, az elvi alap, amin Egressy állt, tanitani kezdett, és amit Paulay maradék nélkül átvett tőle. A színészet, és a szinpadi beszéd elmélete ti. sohasem elvont okoskodás eredménye. Adva van egy nagy szinész, vagy néhány nagy szinész, akiknek a példája szolgál alapul. Paulay egy negyedszázadon át nevelte mint tanár és mint a Nemzeti Szinház igazgatója az ország színészetének utánpótlását, és számára a példa Egressy volt. Nem is lehetett más, mert Lendvayt és Páncsyt, Megyerit és Szentpéteryt nem, vagy alig ismerte, Egressynél pedig a személyes élmény mellett még gazdag didaktikai munkássága is szólt. Abban természetesen nem volt hiba, hogy a hatvanas évek tragikus stilusa Egressy művészetén, az ő szövegmondási elvein nyugodott, a dolog ott vált elhibázottá, amikor még huszonöt évvel Egressy halála után is az ő modorában játszott Nagy, Szacsvay, vagy Paulay bármelyik tanitványa. A magyar szinpadi beszéd megmerevedett abban az állapotában, ahogy szabályait a hatvanas évek elején lefektették.
