M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpadi szövegmondás felidézése

sor elején állanak, a sor vége felé a hangsúly esik, és a sor önmagában véve lehetőleg kerek egész. /Amilyen sorokat például az éppen nem költői szárnyalású Egressy Gábor-féle szövegátirásoknál láttunk az előző fejezetben; vagy amilyeneket Arany általában, Szigligeti legtöbbször irt./ Ilyen szerző azonban csak egy volt: Katona, ő ismerte a szinpadi beszéd törvényeit. De Katona szövege e korban még sem népszerű, sem tekintélyes nem volt. Képzeljünk hát el fiatal kezdőket, alig öt-hat éves vidéki szinpadi gyakorlattal, akiknek ilyen sorokat kell értelmesen, átérezve elmondaniuk: "...miként e somfa nem virit, Bár hány tavasz lanyhája verje meg

; Miként gyümölcsöt többé nem terem, Bár vesztegesse rá hevét a nyár stb." /

Áldozat/ "Kinek tanyáján földi mennye van, Hol gond-s örömből szőve összeérnek Munkálkodása végső szálai!" /

Vérnász/ Az első szövegrészben torlódnak a lágy hangok, a másodikban összetüremkednek az s-ek és sz-ek. Próbálja ezt meg a mai nyelvész hangosan, lehetőleg gyorsan, mert a közönség cselekményt vár, és nem hangzatos artikulációt, érzelmi aláfestéssel előadni: meg fogja látni, hogy mi az, Vörösmartyt mondani színpadról. És ezeknél a stilárisan gyönyörű verssoroknál mennyi átvetés van, amit értelmesen, a szavalatból ki nem esve kellett elmondani, mert a vers éreztetését ez a kor még igenis, megkívánta; mennyi nyelvujitásbeli szó, amit saját szűkebb hazájában a szinész sohasem hallott és szive szerint mással pótolt volna! Nem, pontosan nem tudjuk, hogyan beszélt a harmincas évek magyar színésze, csak azt tudjuk, hogy irodalom és kritika csaknem elhordozhatatlan terheket rakott rá. Az egyes szinészek kiejtésével kapcsolatban felmerülő kifogások, hogy elhadarják a szöveget és elnyelik a szavak utolsó szótagját, hétről hétre megismétlődnek. De ugyanily sűrűn elismétlik, hogy ne skandáljanak, ne ejtsenek hosszú magánhangzókat ott, ahol ugyan a magyar szinpadi beszéd hagyománya, kivált pedig a kolozsvári iskola,