M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpadi szövegmondás felidézése

amin a legtöbbjük átment, hosszú ejtést kivánt /s ahol a husz-harminc éves kéziratban hosszú szótag is állt!/, de a pesti irodalmi kritika a rövidséget követelte meg, vágjanak be gyorsan a végszóra, ne ismételgessenek meg szavakat - ez utóbbi szokás a rossz memorizálás következménye volt -, ne mondjanak, csak azért, hogy az emlékezetkiesés kényszerpauzáit kitöltsék, egyéni, gyakran értelmetlen szöveget. Nem volt könnyű dolga az igényes irodalmi kritikának sem. Egy azonban bizonyos: célt ért. A szinészek jó része tényleg megtanulta az elsősorban Bajza megkövetelte irodalmi nyelvet, azt a kissé a Heves megyei tájnyelvhez közelálló, de szabályos kiejtést, ami azután a magyar szinpadi nyelvvé vált - nemcsak Bajza érdeme folytán. Voltak, akik nem tudtak megbirkózni az uj szinpadi beszéd követelményeivel. Kantomé nem is került ilyen dilemma elé, mert nem szerződtették a Nemzeti Színházhoz. Déryné itt volt, de elment. Megmaradhatott volna, és jövőjére nézve kétségtelenül előnyösebb, ha itt marad, de visszaszorult volna a második vonalba, sőt a segédszinészek közé. Ez a sors jutott Udvarhelyi Miklósnak, Bartha Jánosnak, Bartháné Meszlényi Annának, és még sok más színésznek, akik bölcsen beérték a szekundáns szerepével a nagy együttesben, ennek fejében pedig igen tisztességes nemzeti szinházi nyugdijat - esetleg, mint pl. Udvarhelyi, vezértagnak járó nyugdijat - húztak haláluk napjáig. Bajza és Vörösmarty, részben az uj forditások révén, részben a pár évtizedes forditások átdolgozásával, meglehetősen éles hangú szini bírálataikkal, elérték a század első tizenöt évében született szinésznemzedék beszédének megjavítását. 1849 után semmiféle szerepet nem játszottak már, de a "nagy gárda", "az aranykor" együttese vitte magával a tanultakat és betanította rá az uj pályatársakat is. Következik a magyar szinház történetében körülbelül husz-huszonöt év, amikor a magyar szinész szépen és helyesen beszél magyarul. Ez a fenomén azelőtt már előfordult