M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
A színpadi szövegmondás felidézése
Azonban akkor, amikor olyan sok a kifogás egy társulat ellen, a szubjektiv okokon - mint a másfajta izlés, másként beszélt nyelv, esetleg üzleti érdekből származó rosszindulat - kivül kell valami konkrét, objektiv alapot is feltételeznünk* És aligha tévedünk, ha ezt a pesti színháztermek akusztikájában keressük. A Kolozsvárról kissakadt együttes Erdélyben is, vándorutján is nagyon kezdetleges és főként nagyon kis előadótermekhez szokott. Hangerejüket ezekhez alkalmazták, a Rondella nagy volt számukra. Zárt színpad még nincs, a hang elszáll a kuliszazak közé, elszáll a Rondella felcsucsosodó mennyezetére. Normális körülmények között jó akusztikájú szinház volt, de Wesselényi szinészei nem szokták meg. Mivel pedig beszédmódjuk is más volt, mint a pesti tájnyelv, a megértésnek, az előadás élvezetének a gyengébb hangerő útját állhatta. A vándorlás korának anyagi kiszolgáltatottsága maga után vonta a szellemi kiszolgáltatottságot is; ahol a fővárosban fényes német szinház működött és mindenki azt látogatta, ott akarva-akaratlan a német szinház vált követendő mintaképpé, műsorban, játékmodorban, nem egyszer kiejtésben is. Mégsem kell azt hinnünk, hogy minden magyar színész ugy ejtette a szót, hogy ke-gyeÍme s herceg , vagy hogy mindegyik "sirt és énekelt". 25 * De kétségtelenül voltak ilyen végletes típusok, és törvényszerű, hogy az irodalom mindig éppen a legkirivóbbat pécézi ki és teszi ily módon örökéi etüvé. Mindaz, amit a magyar színjátszás első évtizedeiről tudunk, irodalmi forrásokból derül ki ós a voltaképpeni hangzást . a szövegmondást, barmiként törekszünk is, nem tudjuk felidézni. A francia színháztörténet merész és sikeres kísérletet hajtott végre ezen a területen, de nekünk ezt nincs módunkban megismételni. Mit tettek ugyanis a franciák? Maguk is irodalmi forrásból indultak ki: Rousseau-nak abból a définielójából, hogy a recitativo nem
