Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Színházi tanulmányok 11., Budapest, 1965)

I. A SZÍNJÁTÉK MŰVÉSZETÉRŐL - 2. A színjáték művészetének néhány sajátossága - c/ A dinamikus komplex kép összetevői

kodója, eszköze. A drámai szó nem más, mint a napfényben megcsillanó hab a tenger hullámainak taréján; mögötte érezni a kiismerhetetlen tenger irtózatos tömegét, amelynek belső energiáit, belső mozgását és külső erőkre történő reagálását mégis éppen ez a könnyű, hab jelzi, fejezi ki a hozzáértő számára félreérthetetlen pontossággal. Ez a lehetőség természetesen elsősorban az irodalmivá vált szinjátéktípusokra, a különböző drámai műfajokra vonatkozik. A szűkebb értelemben vett dráma, az irott-rögzitett szinjáték él a leggazdagabban, néha szinte már szinházellenes kizárólagossággal (mint a drámai költemények, könyvdrámák esetében), de az esetek túlnyomó többségében, mint ezt a drámairodalom csodálatos alkotásai igazolják helyesen, ökonomikusán és mégis igen mély hatóerővel, az "értelmi szemlélet"^* eme egyedülálló eszközével. "A dráma embere beszélő ember", mondja Dürrenmatt és a modern dráma elméletéről irott könyvében üfrich Pranzen is hangsúlyozza, még az abszurd drámákkal kapcsolatban is a beszédnek mint jelzőrendszernek a nélkülözhetetlenségét: "A dráma még a dialógust felbomlasztó modern formájában is kötve marad a beszéd szimbólumaihoz, amelyek konkrét történeti szituációk között keletkeztek s amelyeket nem lehet egy tisztára festői rendbe lefordítani." A tenger és habja: ez a hasonlat is rámutat azonban bizonyos határokra, amelyek a szinjáték világában a szó, a beszéd számára fennállanak. Hadd emlékeztessünk Maeterlinck már idézett gondolatára, és hadd idézzük emlékezetünkbe azokat a Csehov-müveket s utánuk még sok mást, amelyben sok mindenről szó van, a szereplők beszélgetnek, vitatkoznak, fecsegnek, de szinte egyetlen szavuk sem arról szól, amit valóban gondolnak és éreznek; az ő társadalmi helyzetűkben a szó nem közvetiti, hanem elfedi a gondolatokat, embereik képtelenek az Őszinteségre, nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. És ismerjük azokat a müveket, ahol a szóbeli cselekvés csak ironikus második réteg a tényleges tettek