Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

nélkül, a másodlagos jelzések kidolgozottsága nélkül csak irodalmi figura a szinész által mozgatott hős, de: nem élő szini alak. Ha eddig a színészi munka eszközeit vizsgáltuk is, és a kiegészítő jelzésrendszer kidolgozásáról beszéltünk, ugy azt is ki kell emelnünk, hogy potenciálisan ezek a lehetőségek benne élnek az irott drámában is. Az adott szöveg, a leirt dialógusok nemcsak szó szerinti értelmükben szerepelnek a szövegben. A szavaknak, mondatoknak, egymásra vonatkoztatottságuknak van egy bizonyos zenéje, a szavakat a felhangok meghatározhatatlan konkrétsága veszi körül. Gondoljunk olyan hires szövegre, mint Rómeó és Julia szerelmi jelenete. Itt a liraian bájos dialógus szó szerinti értelme végtelenül kevés, de a szavak és képek evokativ ereje többet kelt fel az olvasóból és a hallgatóból, mint amennyit a közvetlen jelentés mondani tud. A nagy művészek ugy formálják a dialógusok szövegét, hogy a cselekményre vonatkoztatott egyértelműsége, előrelendítő szerepe mellett

, azt elősegítve, egy bizonyos meghatározatlan többértelműsége, érzelmi sokszínűsége is legyen a szó költőiségének. A drámai szöveg ezért nem csupán vázlat, forgatókönyv, hanem műalkotás, melybe az emberi viszonylatok ezernyi szine zárult. Az irodalmi szöveg tehát maga is rendelkezik ilyen "kiegészítő jelzésiünkéi óval", sokkal többet sejtet, érzékeltet, evokál az emberben, mint amennyit logikai értelemben közöl

. S ez a többértelműsége az a fogódzkodó, melybe a szinész alakteremtő munkájának bele kell kapaszkodnia. A szinész által kidolgozott másodlagos jelzések rendszerének, az egyedivé formált alak atmoszférikus életének és a drámai szöveg "többértelmü" zenéjének találkoznia kell, közös rezgésszámmal kell bírnia. S ekkor kel életre valójában a szellemi alak. Ekkor a szövegben rejtőzködő egyik, mindeddig láthatatlan figura a néző elé tud lépni. De ha a