Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

konkrétuménak függvényeként szerepelnek, s mivel ez az alak felfokozott teljességében áll előttem, fantáziámat begyújtja, és hozzáképzelem azokat a tárgyi elemeket is, melyek ehhez az emberhez szükségképpen hozzátartoznak, A polgári szinház - leszámítva a legmodernebb kísérleteket - nem tudta ezt a szini egyszerűséget, az emberre koncentrált előadásstilust megvalósítani, Hem véletlenül. Azt hiszem, nem tévedek, ha ennek okát abban látom, hogy a polgári életben sokkal véletlenebb szál köti az embereket a körülöttük levő tárgyakhoz, mint a régebbi társadalmakban. Hogy X T milyen lakásban, milyen bútorok között él, milyen táj néz be az ablakon, ez legfeljebb arra a világra jellemző, melyben él, de nem arra az egyénre, aki benne szenved. Esetleg csak itt kapott már lakást, a bútort örökölte, vagy véletlenül szerezte stb. Ezenkívül az emberek életét sokkal jobban irányitják a tárgyak, ahogy az emberek tudják a tárgyakat átlelkesiteni. Az ember csak egészen kis mértékben tudja saját egyéniségének bélyegét a tárgyakra nyomni. Ezért aztán a színpad fényképszerű, naturalista tárgyiassága fontos kellékké változott: pusztán az emberi viszonyokkal, a fantáziát evo— káló emberi tartalommal mér nem lehetett a környezetet kifejezni. A nagy szinház feltámasztásának kísérletei pedig mégis ezt kísérlik meg: olyan játékstílust akarnak kialakítani, ahol a dráma képes az ember és társadalom lényegét megragadni, s ezzel a színen is képessé válik a helyszín képének felkeltésére, a tárgyak átlelkesitésére. Azt hiszem azonban, hogy Brecht és a nyomában elindult polgári és szocialista kísérletek még csak a kezdeti lépéseket tették meg ebben az irányban*