Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

ni", ki kell tölteni, s ezen Délül kell megadni az alak saját

os felfogását, egyirányú életrekeltésének sajátos arculatát . ahogyan Baffaello a vatikáni stanzák egyikén egy ablaknyilást ki tudott kerülni a freskó alakjainak sajátos elrendezésével - az ablak feletti teret mint valami magasabb hegyet ábrázolta, mig az ablak melletti alacsonyabb szintű vidéket a földi lények felfelé tekintő alakjaival fedte be - ugyanígy a színésznek is az adott kötöttségeken belül kell megtalálni az újraformálás, át teremtés mozgásterét* Ha ez nem sikerül, ha bizonyos gesztusok, szavak, dialógusok nem kapnak átlelke

sitést a koncepciótól - a szöveg árulkodik a szinész tehetségtelenségéröl, a szerep leválik a színészről, és érezzük, hogy csupán játsszák ezt az embert, s nem a valóság áll előttünk. Igen jól érzékelhetjük a szini alak sajátos önállóságának és realitásának jelenségét, ha összehasonlítjuk a filmbeli alak színészi teremtésével. Lukács György irja az Esztétikai visszatükrözés sajátságai c. kiadás előtt álló müvében, hogy a filmbeli alak szinte teljesen a szinész egyéniségéhez van láncolva. Chaplin Diktátora

, vagy kisembere elképzelhetetlen más szinész megvalósításában: ez a figura Chapliné,az ő fizikai-szellemi valósága teremtette, és nélküle ez a tipus nem létezik. Ha egy másik szinész akarná ujrakelteni - ugy nem variáns keletkezne, hanem valami egészen más figura. Ugyanígy az Országúton Gelsominája is - lágyságában, groteszk bölcsességében, ugrifüles naivitásában Giulietta Massina sajátos egyéniségéhez tapad, és elképzelhetetlen másvalakivel. A színi alaknak viszont van egy bizonyos relativ önállósága

: Oidipusz vagy Hamlet figurája feltámasztható, és egyidőben különböző megvalósításokban képzelhető el, sőt lényegét épp ez a sokféle életszerűség jellemzi. A "szellemi alak" és színészi valóság különbségét akkor is érezzük, mikor csak imitál bizonyos cselekvéseket