Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

keltése már kilép a mü bűvös varázsköréböl és már egy má sik mü megváló sit ásává válik, azaz az eredeti alkotást cserbenhagyja. A mü esztétikai mozgásköre tehát nagyonis határozottan körvonalazott, jóllehet ezeken a határokon belül a lehetőségbeli alakzatok egymásmellett élése egyenesen feltétele a mü egységes, egyértelmű hatásának. De hol van az a bűvös határ

, melyre az előbb céloztunk? Hol válik el a dráma saját lehetőségeinek életrekeltésétől a tőle idegen, hamis valóraváltás? Ezt a határt, véleményünk szerint, a műnek eredeti világéhoz, korához való viszonya szabja meg. Annak a világnak, társadalomnak alapvető emberi csatáit ábrázolja - s ezt a lényegi korhüséget meg kell őriznie az előadásnak: Antigoné vagy Tartuffe szinpadi konfliktusának a görög,illetve a francia XVII. század világát kell felkeltenie. S ha ez a lényegbeli korhüség megmarad, ha sikerül torzitásmentesen azt a világot feltámasztani a színpadon, akkor sikerülni fog különböző utalások kiemelésével, részletek áthangolásával, kettős értelmének - mára célzó tartalmának - aláhúzásával a mai néző számára mint saját tükörképét bemutatni. Ha viszont ezt a lényegbeli korhűséget figyelmen kívül hagyják, akkor a jelenetek és a darab egésze is az önkényes értelmezések területévé válik. A korhűség mértéke nélkül a darab az lesz, amivé a rendező önkénye alakítja! Gaston Báty a kitűnő francia rendező Írja le (idézve: Leon Moussinac: Kézikönyv a rendezésről. Korszerű Szinház 91-92.), hogy a Képzelt beteg egyik jelenetét három különböző felfogásban játszottak el a Théâtre Montparnasse szinészei. Először vígjátékként, majd bohózatként, végül tragédiaként. Az adott szöveg, a jelenet elrendezése mindezt megengedte. Tragikussá pl. azáltal fordult a szöveg, hogy Arg an, a képzelt beteg - valójában beteg, csak mindenki azt hiszi

, képzelődik. Felesége és ügyvédje pedig ebből akar hasznot húzni. Elvontan, pusztán a szöveg lehe-