Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

dolatai mögött a Husserii fenomenológia módszere lappang, hiszen ott is a néző, a gondolkodó ember ad.1a a látottak értelmét

, tartalmát, élő jellegét az egyébként halott és értelmetlen valóságnak - vagy művészi képmásának. De ha ezekkel a gondolati kiindulópontokkal nem értünk is egyet, mégis fontosnak tartjuk a mü sokarcuságának, lehetőségbeli sokféleségének hangsúlyozását. A drámai művészet itt nem kivétel, hanem csupán eklatáns példa. Ugyanez történik a zenei újrateremtésnél, ahol a műben rejlő sokféle és mégis egységes tartalom lehetőségbeli gazdagságát a művész előadásában eg^-egy arculat kiemelésében hallja viszont a hallgató, s ebben a kiemelt és megvalósított lehetőségben aztán ott rezonálnak - alárendelt szerepben, a megvalósított profil szerkezetét építve - a többi lehetőségek is. De az olvasás élménye, a festmény "megértésének" munkája is hasonló szerkezetű. Itt is a befogadó teremti újra a mü esztétikai lényegét, s itt is az adott lehetőségbeli gazdagságból emeli ki a számára éppen jelentős arculatot.Persze ezzel nem válik egy önkényes értelmezéssé a látottak lereagálása: a nézőt a rendező, a színjáték "láthatatlan" idegenvezetője fogja kézen, és irányitja a mü tartalmának felfedezésére. Ezen belül azonban az egyéni értelmezés nagyfokú szabadságát láthatjuk. A mü objektiv gazdagságát tehát a benne rejlő lehetőségbeli tartalmi sokféleség együttese adja, melyet a befogadó - minden esetben - egyegy lehetőség realizálása révén él át. Azt emeli ki belőle, amit kora problémái, egyéni igénye éppen felfedezni vél benne. A mü egyértelműsége tehát lehetőségbeli alakzatainak egységét jelenti,és nem pedig egy homogén, vagy még kevésbé ellentmondásmentes egységet. S bár a különböző lehetőségbeli alakzatok megvalósítása mindig ugyanazt a müvet keltik életre, mégis minden rendező és előadóművész tudja, hogy van egy pont, ahol a lehetőségbeli alakzatok életre-