Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

hogy az emberek előbb cselekszenek, s csak aztán gondolkoznak, miután foglyaivá lettek saját tetteiknek. (Miután adósságba keverednek - szándékosan, akaratlanul -, most már közösen is 111 ellen fordulnak, noha nemrég még mellette álltak.) A Hamlet irodalomtörténeti és esztétikai megf

e jthetetlenségét, a ü'aust "inkommenzurábilis" jellegét (Puskin) az magyarázza, hogy a drámai mii - mint minden műalkotás - lehetőség szerint többet rejt magában, mint amennyit egy-egy megvalósítás ki tud belőle emelni. Ennyiben a mii koncentrált világkép,melyben a valóság lehetőségbeli gazdagsága is helyet kapott, de ugy, hogy a sok egymás mellett megférő arculat, a sok lehetősége szerint élő alakzata az egyes korok és befogadók kezén hol ennek, hol annak a lehetőségnek enged. A Hamlet esetében például hol a magányosság motivum, hol a cselekedni nemtudás, hol a racionális latolgatás hősiessége, hol a múlttal való mármár a téboly felé hajló leszámolás kap fő hangsúlyt a megvalósulásban, s ilyenkor ennek a fő aspektusnak rendelődik alá az összes többi lehetőség. Ez kerül előtérbe,

s a többi csupán ezt szinesiti, g?.zdagitja. Persze: az alak "többértelműsége" nem jelenti azt, hogy egymástól független, vagy egymással ellentmondó értelmek is vannak benne. Az egyes jellemző, "kiemelhető" értelmezhető vonások egymással öszszefüggésben állnak, és a figura egészének, vagy a mü egészének szerves részei. Erre akkor figyelhetünk fel, mikor egy rossz előadásban azt látjuk, hogy a darab hangsúlyozott részei, mennyire ütik annak elhanyagolt, de mégis hallható, érezhető "másik értelmét". Roman Ingarden cseh filozófus a műalkotások ontológiai problémáiról irott könyvében (Untersuchungen zur Ontologie der Kunst

« Tübingen 1962.) ezt a viszonyt ugy fogalmazza meg, hogy a mü "egy vázlatos, a konkrét lehetséges alakzatok sokféleségétől terhes épitmény". Nem érthetünk egyet a vázlatosság hangsúlyozásával. JEngarden gon-