Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

ja az ott történő dolgok mában játszódó jeliegét - nem jut el a mai néző érzelmeihez sem* Tartuffe-nek ott kell játszódni a francia XVIII. században, és onnan kell elérnie hozzánk, s a mai néző rezonanciájában kell felvillantani azt a XVIII* századot. Amikor a felszabadulás után a Nemzeti Színházban III* Richárd

ot egy fasisztold jelmezben láttuk viszont, akkor azért hagyott hidegen az előadás, mert az erősen hangsúlyozott aktualizálás elfedte a mü eredeti szerkezetét, megtörte a múlttól a máig tartó ivszerkezetét: sem a feudális anarchia zsenijét, sem a közelmúlt levitézlett politikai-emberi erkölcseit nem láttuk igazán tisztán és élvezhetőén. Ez a paradoxon a drámai műfaj élő esztétikai ellentmondásának csupán egyik szembetűnő sajátsága. Kérdésünk csak az, hogy hol és miben áll a mü azonosságának és állandóan változó értelmezéseinek egysége? Mi az, ami átfogalmazható, továbbépíthető, anélkül,hogy a mü egésze alapvetően megváltozna. Antigoné akkor is Szophoklész müve, ha mi igen erősen beleérezzük pl. a német elnyomással szembeszegülő erkölcsi tiltakozás és ellenállás pátoszát. De mi az ebben a darabban, ami megengedi, sőt hordozza a mai ember érzelmi és gondolati szükségleteit, mi az, ami ki tudja fejezni ezeket az aktualitáshoz kötött indulatokat, anélkül, hogy a dráma szövegén, a darab szophoklészi alak ján változtatna? A kérdést persze könnyebb megfogalmazni, mint válaszolni rá. A rendezői gyakorlat legtöbbször azzal válaszol, hogy a néma szini cselekvés értelmező szerepét változtatja. A dialógusokat, megelőző és követő, monológokat kisérő játék, mozgás, szini elrendezés másként és másként értelmezheti az adott,szöveget. Ugyanilyen szerkezetű a színészi felfogásmód is: az alak értelmezése. A mondott szöveget kisérő gesztusok,mozgások, a többi szereplökhöz való cselekvő viszony elrendezése ujabb és ujabb értelmet adhat a szövegnek, anélkül,