Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

A drámai tartalom valóságának paradoxonja Molière Tartuffejét. a képmutatás komédiáját másképp látták és mutatták a Napkirály udvarában, és másképp a XIX. század derekán, a polgári életforma fénykorában, és a személyi kultusz éveiben mi is másképper figyeltünk az alakoskodás természetrajzának szatirikus fordulataira. Voltaképpen Tartuffe-öt sohasem látják igazán, benne mást figyel a néző: önmagát, korát, embertársait, azt, ami Tartuffe mögött sorakozik. Ez tehát az állandó, az újrafogalmazás, a belső tartalom szakadatlan továbbépítése. Az újrafogalmazások tehát ezt a történelmi többletet is belevarázsolják az előadásokba. Ugyanakkor - és ez a paradoxon másik oldala - Tartuffe mindig ugyanaz marad. Nemcsak azért, mert a dráma szövege köti az átértelmezés, korra interpretálás kezét, hanem mert a figura, szituáció, konfliktus annyira egyszeri, annyira csak rá, erre a fura emberre és bumfordi áldozatára vonatkozik, hogy az alapszövet megváltoztatása összeomlasztaná az egész játék mulatságát és szatirikus élét. Orgonék nélkül semmit sem érne mesterkedése, mint ahogy a királyi hirnök nélkül sem lehetne igazán komédia. A dráma paradoxonja tehát, ha meg akarnánk fogalmazni, igy hangzana: befejezettségében rejlik soha be nem fejezett volta, a mü egyszeri, lezárt alakja rejti magában a sokféle újjászületés és alakváltozás lehetőségét, sőt szükségszerűségét. Mert ehhez a paradoxonhoz még azt is hozzá kellett volna tenni, hogy az a Tartuffe-előadás, mely nem tud a mához szólni, melynek replikáiban és fordulataiban nem ismerünk magunkra, saját korunk fél hazugságaira - kordivatra, torz ellentmondásokra -, az nem tudja megvalósítani az eredeti,* Molière-i szándékot sem. S fordítva, az a produkció, mely csupán aktualizál, mely csak a mában rezonáló gondolatokat emeli ki,mely erőszakoltan hangsúlyozni akar—