Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

nyugüatatlan feszültsége varázsolja elő a másik szines valóságát, de a kibontott tartalom ujabb rétegek felfedezésére csábítja az embert. S közben az idő is múlik: uj ember, uj kor érkezik, aki ismét más igényekkel közeledik a műhöz. Önmaga farkába harapó kigyó ennek a két alakzatnak egymást kergetése. Â drámai, szöveg és színházi megvalósítás közötti élő versengés tudatát a huszadik század felé két dolog lazitja meg: az egyik az olvasó dráma megjelenése, a másik a film és a forgatókönyv feltalálása. Az olvasó drámából kihalt már az a megvalósítást provokáló ellentmondás, a vonatkoztatási igény, szini megelevenitésre képtelen monstrumok voltak ezek, s azt a benyomást keltették, hogy az irott dráma voltaképpen csak féke, béklyója az igazi színháznak. El az irodalmi alaktól, a szini autonómia és önkény felé. Ezt a törekvést segiti elő a forgatókönyv gyakorlata, ahol a szöveghez való ragaszkodás a minimumra csökken,állandóan változtatható, és önálló formájában élvezhetetlen. Ezek a modellek igazolják aztán azt a hamis illúziót, hogy a dráma élete elválasztható az irodalmi szöveg önálló életétől. A másik tábor, az irodalomtörténet és irói céh szintén kartácstűzzel felel: a dráma autentikus, megváltoztathatatlan szöveghüségét védve addig megy el, hogy voltaképpen elő sem lehet adni a darabot, mert már a szöveghű eljátszás maga is megváltoztatásnak minősül. A szöveg fetisizá lása aztán még jobban felerősítette az irodalmi alaktól elszakadni akaró szinház gyakorlatát. A formabontás korszaka, az expresszionizmusból kinövő számos rendezői iskola ebből a szituációból merítette forradalmiságát és irodaloméllenességét•