Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

maelmélet mitsem tudott segiteni ezen a helyzeten, sőt inkább a konzervatív erőket támogatta: az ő Shakespeareje, Goethéje, vagy Racine-ja csupán egyarcu isten volt, és nem engedte, hogy az élő szinház ezt a képzelt arculatot eltorzítsa. Az az érzésem, hogy még a mai színházi viták is ebbe az ellentmondásba vannak begubancolódva s a mai, kísérleti stádiumban levő .rendezéselmélet még mindig nem tudott megnyugtató eredményre jutni a dráma "létformáját" illetően. Mi sem vállalkozunk arra, hogy varázspálcát emelgessünk ott, ahol érvek szükségesek. Csupán néhány gondolatot szeretnénk elmondani ezzel a vitával kapcsolatban. Röviden összefoglaljuk mire is gondolunk, hogy világosabb legyen szándékunk. A dráma - eltérően a töboi irodalmi műfajtól, de a művészeten belül is egyedi arculattal - két létformával bir. Van egy irodalmi, szövegszerű létezésmódja és van egy történeti korokban újra meg újra megújuló, átformálódó szinialakzata. Mindkettő egyaránt létező fiziognómia. Gondoljunk arra, hogy Shakespeare újrafelfedezése Európában - Lessing, Goethe és Schiller nagy élménye a AIX. század elején - először szinte tisztén iro dalmi mozgalom volt: olvasó tábora volt, de színházakban nem követték. Lessing Hamburgi dramaturgiá

ja - újra meg újra követeli Shakespeare szinrevitelét, de egyetlen ilyen bemutatóról sem emlékezik meg. Nyilván számára - és köre számára is - ez a dráma elsősorban mint irodalmi forma élt. Goethe a Wilhelm Meister regény első változatában, az önéletrajzi részletekben gazdagabb Színházi küldetés

ében leirja, hogyan kezdett érlelődni a német szinházi életben a shakespeare-i hatás, milyen forradalmi szerepe volt az első irodalmi fordításoknak, könyveknek. De ugyanez történik később is. Ibsen európai hatása, az ibsenizmus mozgalma először irodalmi mozgalom, és óriási, haladó szellemű olvasótábora követeli a szini bemutatókat; eszméi és tipu-