Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

I. A DRÁMÁRÓL

konkrét egyirányuságát - szükségszerű életútját, jellemét, tulajdonságait - át tudja szőni az egyéb lehetőségek vib rálása

, csillogása is. Azoknak a tulajdonságoknak sejtetése, hangulati érzékeltetése, melyek most ebben a szituációban háttérben maradtak. Amikor a figura lassanként egy uj ember, "másik sors" hordozója lesz és az eredeti, első benyomást nyújtó arculat áttűnik egy másik tulajdonság domináns ábrázolásába, akkor is ugy kell játszania, hogy sejtetésszerüen, a felhangokban már ott vibráljon ez az elkövetkező profil. Nem kifejezett utalásokban, hiszen a hősben magában sem él még ilyen konkréten az a másik élet. De csiráiban ott zsibog annak belső lehetősége. S az ábrázolás minden egyes pontján,ezt a lehetőségbeli gazdagságot és egyirányú konkrétságot kell egységbefogadnia a színésznek, hogy a dráma cselekményiránya ne egy mechanikus, előirt végzet legyen, hanem a véletleneken keresztül uralomra jutó szükségszerűség. A drámai tipus ilyen "kettős maszkján" már feltűnnek azok a problémák is,melyek a szini megvalósítás felé utalnak. Először is a rendezésbeli felfogásra gondolunk: meg kell találni azt a tartófonalat, mely ezeket az egymásnak ellentmondó tulajdonságokat, az egy típusba zárt "két embert" közös fonalra tudja felfűzni. De ide tartozik a szini alak újrafogalmazhatósága, többféle szinben, tartalommal való tündöklése, a Koronként változó - és valósághű újjászületése. A szini tipus belső kettősségének feszültségébe valahol a két élet közé nemcsak az adott történelem fő konfliktusai férnek el, hanem az előadás korának problémái is: a ma,a jelenidő emberi és társadalmi jelzőkarói.