Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

I. A DRÁMÁRÓL

egy valamikor "bölcs ember tragikus végének. A tettek végeredményéhez mindegyik értelmezésből eljuthatunk. S ezt az értelmezési kört szabadon hagyja a dráma tipusa. A regényben ilyen behelyettesíthető tartalom, ilyen kiegészítésre váró belső tulajdonság csak egészen elenyésző mértékben van. S majd látni fogjuk, hogy a dráma koronként megújuló élete, a színjátékban újjászülető, átformálódó története pontosan ezen a "szabadonhagyott" motivációs lehetőségen, az elvontabb konkrétság dialektikáján alapszik. Jazzel már célozgatunk is a drámai tipus viszonylagos elvontságának legközismertebb tulajdonságára. A szini alak - szemben a regény típusával - konkrét mivoltában nincs rögzítve. Termetét, temperamentumát, életkorát, gesztusainak tempóját, tehát konkrét, kézzelfogható milyenségét csak vázlatosan irja elő a dráma, vagy még ugy sem. Konkrét tulajdonságait a szinész alakitja ki, saját egyéniségének megfelelően. Az egyedi mozzanatok ezernyi, látható és csak sejthető csillámlemeze itt, az aktuális, jelenben lezajló játékban kel életre, ÉS itt jön az ellentmondás másik oldala: ezért lehet sokkal életszerűbb, tehát konkrétebb, mint a regény tipusa. A színpad faszcinációját, varázslatát, rendkívüli szuggesztív erejét épp ennek a maximális konkrétségnek köszönheti - élő emberek mozognak a néző előtt. De ha mi most erősebben hangsúlyoztuk is a szini tipus lehetőségbeli konkrétságát, ez csak a drámai dinamika értelmében igaz, hiszen a nagy színpadi típusok mégiscsak rendelkeznek egy bizonyos állandó, újra meg újra felismerhető konkrét kontúrral rendelkező gazdasággal. A ml elemzésünket csak ugy kell érteni, hogy a drámai tipus, cselekvésének minden egyes pillanatában egy szükségszerű folyamat részese, s ugyanakkor állandóan ugy mozog, mintha másképp is történhetne mindez. Szerkezetét, tulajdonságait lazábban szövi az iró. De ez már utalás a színészi játék mélységére is: a szini megelevenités akkor jó, ha az alak